Kína, Krasznahorkai feltételezése szerint a hajdani nagy ókori civilizációk közül az utolsó, ahol lehetnek még a mindennapokat átható olyan hagyományok, szabályok, olyan minták, olyan erkölcsök, olyan tárgyi kultúra amelyek hétköznapokat, a kisember életét is elégedettebbé és boldogabbá tehetik. És – hol másutt, ha nem Kínában – talán létezhet még egy olyan magas kultúra, egy olyan kifinomult mûvészet is, amely él a mindennapokban.
Próbálja körbejárni, hogy a fenti feltételezés vajon igaz-e. Csavargásai során bejárja a kolostorokat, templomokat, a kis-, és nagyvárosokat, múzeumokat, kerteket .. ... és monomániásan keresi, hogy maradt-e még valami a klasszikus kínai kultúrából:
"... amióta csak Kínának ebben a hagyományosan legértékesebb tartományában utazom, keresvén a klasszikus kultúra emlékeit, elsõsorban a kerteket és a templomokat, keserû tapasztalatokra tettem szert. Látom az új életet, a modern Kínát, mely a pénz és a pénzzel megszerezhetõ dolgok iránti irtózatosan heves vágy helyszíne lett, látom a turista tömegek áradását az említett emlékhelyekre, de azt is, hogy ezek az emberek már nincsenek kapcsolatban a klasszikus kultúrával, mint ahogyan az emlékhelyek sincsenek, mert felújítás címén lényegüket, a lelküket egy ordenáré ízlés és a legolcsóbb befektetés, illetve a legnagyobb haszon elvének terrorja egyszerûen drasztikusan megsemmisítette."
E keserû tapasztalatait mondja el (kellõ udvariassággal) beszélgetõtársainak, akikbõl a szembesítés a legváltozatosabb reakciókat váltja ki. Van, aki magát a problémát is elhessegeti magától, van aki megérti, de nem ért vele egyet. Van aki látja, de nem akarja látni. Van aki egyszerûen nem válaszol és van aki érdemben foglalkozik (kínai módon; elgondolkodva, érdekes asszociációkra kényszerítve az olvasót...) a kérdéssel. E beszélgetések (beszélgetõkönyvek) a mai Kínai értelmiség helyzetérõl, gondolkodásáról, megalkuvásairól is elszomorító igazságokat mutatnak fel.
A pikareszk forma ellenére (vagy éppen emiatt és ebben kiteljesedve) bemutatja a mai, múltjától egyre inkább elforduló, a jelenében csak botorkáló, helyét keresõ, és a (ki tudja milyen) jövõt építõ középsõ birodalom arcait. A regény hatalmas tudással (és bõ jegyzetanyaggal) bemutatott Kína-képe tanulmány is egyben. Krasznahorkai tanítói-tudósi buzgalma, hogy megértsük Kínát – lenyûgözõ. Számtalan izgalmas gondolatmenet próbálja az olvasót beavatni a buddhista és konfuciánus szemléletmódba. Önkényesen egyet kiemelek közülük:
" Az üres felületen van a lényeg. Helyet hagy a gondolatnak. A klasszikus kínai költészet és a klasszikus kínai festészet is kevés szóval, illetve kevés tussal dolgozott. Li Bai, ha írt valamit, azt mindig csak néhány vonással, néhány szóval tette, mert tudta, hogy amit nem ír le, az adja a jelentés monumentális erejét. Az üres tér jelentõségét nagyon nehéz megérteni annak, aki Nyugatról jön. Az Önök fogalma a valamirõl, gyökeresen eltér attól, amit mi értünk rajta. S Önöknél következésképpen nem létezik az ürességnek az a rendkívül gazdag jelentése, mint nálunk. Nem létezik, tehát nem is hasonlítható össze semmivel. Nincs hely Önben, hogy megértse, mi az üres. És a kínai mûvészet lényege ez az üres...."
Az nem lehet... , hogy egy ilyen hatalmas kultúra elenyésszen, sóhajt fel az egyik beszélgetõtárs:
"A hagyományos kultúrának nagy értékei vannak. Ezek az értékek nem tûnnek el. És kevesen maradnak, akiknek mindez fontos lesz, de mindig lesznek, és õk sem tûnnek el soha egészen."
Az utazás legvégén Krasznahorkaiban is csak ennyi optimizmus maradt.
A "Rombolás és bánat az ég alatt" nemcsak Kínáról szól. A beszélgetésekbõl felvillanó, kifejtett, vagy csak sejthetõ gondolatok alapján az olvasó is (talán) felteszi magának a sorsunkat befolyásoló legalapvetõbb kérdéseket. A könyv nem könnyû olvasmány, de ízlelgetni, fellapozni, kóstolgatni érdemes, ha van bennünk hajlam arra, hogy bonyolult kérdésekrõl (némi regényírói "segítséggel") elgondolkozzunk.
A bejegyzés szerzője: gawerner
Kiváló bejegyzés, köszönöm!
VálaszTörlés