"FÉLJ MINKET, suttogta a szlír. ÉRTÉKES, EL NEM VESZETT DOLGOKAT ŐRZÜNK."
A temető, mint szerethető hely, melynek lakói befogadnak és védelmeznek. Hát, nem is tudom...
Pontosabban: nem is gondoltam volna. Furcsa, hogy milyen könnyű befolyásolni az ember érzelmeit olyan dolgokban is, melyekben évtizedek óta megcsontosodott elképzelésekkel bír.
Neil Gaiman újra tanújelét adta termékeny és gazdag fantáziájának.
"Zörög csontja
Kő aprítja
Csak egy koldus
Senki fia"
Rudyard Kipling A dzsungel könyve című műve volt - Gaiman saját bevallása szerint is - ihletője a regénynek, no meg hát a gyermekei. Nekik szól ez a - több irodalmi díjat nyert - mese, ami bár nem úgy kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt, mégis végig lebilincsel és elvarázsol.
A történet gyilkossággal indul, a családja kiirtása közben a legkisebb gyerek kimászik a bölcsőből, elhagyja a házat, és eltotyog a temető felé, melynek lakói - hosszabb vita után - befogadják, és védelmezik. Sen(ki) Owens - így nevezik el - nevelőszülőket és gyámot is kap. Hogy mikor is jön majd el az ideje Sen számára a távozásnak, csak sejthető: míg a veszély el nem hárul a fejel fölül, illetve amíg felnőtté nem válik.
Veszély viszont van bőven! A temetőn kívül a családja gyilkosa várja, epedve, hogy befejezhesse a dolgát, a temetőn belül pedig ott van a SZLÍR, a vámpírkapu, a boszorkány, és így tovább, és így tovább, melyek mind-mind kihívást és lépcsőket jelentenek Sen tanulási folyamatában, "emberré" válásában. Ez az emberré válás azonban nem éppen konvencionális módon zajlik...
Ezért olvas ám az ember gyereke Gaimant!
Sen azonban ember szeretne lenni, gazdag képzelete, fantáziája a kinti világ után sóvárog, ezért sorra megszólaltatja a temető sok évszázada ott nyugvó lakóit, akik elmondják saját meséjüket. Tanítják, ám ezek a tanítások nem az élők számára elsajátítható tudásról szólnak, Senki Owens azonban - az első "pofonok" után - szorgalmasan tanul, és szükséges is hasznosítania a megszerzett ismereteket.
"Üres kapualj vagyok, elhagyatott sikátor vagyok, semmi vagyok. Szem nem lát, tekintet átsiklik rajtam"
Mert az igazi célpont ő maga, és a gyámja, Silas sem véletlenül áll mögé a bajban...
(Silas talán az egyik legszimpatikusabb figurája a regénynek, ki se nem élő, se nem holt)
Egy idő után már nem elégszik meg a temető zárt és biztonságos világával, kimegy az emberek közé, amiben bizony nehéz megakadályozni...
Az Isten kopói című félelmetes vámpírtörténetet tartalmazó fejezet, és a Danse macabre megkapó tánca voltak számomra a legemlékezetesebb részei a könyvnek.
Bizarr lények, fantasztikus nyelvi lelemény, borzongató történet jellemzi ezt gazdagon illusztrált mesét, melyet minden gyerek számára csak ajánlani tudok, húszon innen és túl.
Neil Gaiman - A temető könyve (The Graveyard Book, Agave, 2010, fordította Pék Zoltán)
A blog írójától kaptam először Gaiman könyvet, már nem tudom melyiket, mert én mindent (vagy csak sok mindent) elfelejtek. A hangulata azonban megmaradt. Tetszett. Több regényét, művét is elolvastam azóta, talán mindet, ami magyarul megjelent, de ez a könyv volt a második, ami újra tetszett, ami a leginkább tetszett. Nem tudom miért. Talán a képtelen képzettársításoknak, az olvasható – magát szelíd erőszakossággal olvastató – mesetörténetnek. Nekem is Silas volt a legszimpatikusabb figura, jó lenne/lett volna, ha lenne/lett volna egy ilyen segítőtársam, barátom… Sen többi ismerősére, kalandjaira nem vágyom annyira. Pedig a való életben mintha csak a többi történet és szereplő létezne. Talán ezért jó ez a könyv, a titkos vágyainkat – vagy legalább egy részét -, félelmeinket jeleníti meg. Mint egy mese...
VálaszTörlés