a csend a pára
fogadj meg éjszakára
bogarak lugas
hallgasd meg lukas
beszédem fűzz ki
eressz a tűzhöz szárad
engedj meg teafőzni
a nyelvem elnyivódik
támogass el az ólig
egy citrom ára
szerelem pára
bogarak lugas
hallgasd meg lukas
beszédem fűzz ki
eressz a tűzhöz szárad
engedj meg teafőzni
a nyelvem elnyivódik
támogass el az ólig
egy citrom ára
szerelem pára
a távolságot egyhelyben megélem
lágy suhanásban állok beragadtan
a lifttükör megsokszorozza képem
s nézem magunkat szétszálazhatatlan
remegek érted-e vagy csak egészen
átjár e ketrec remegése rajtam
gyomorszorítni mért elég a félem
eletnyi vákuum melyben felzuhantam
magamhoz s vissza egyirányba félek
ha ellensúlyként felrepítenélek
messze kerülnél pince és terasz
minden közelség végül ennyivé lesz
hát visszaosztom képekké a képet
hogy beragadtam megint az erosz
lombfűrésszel megoperál
leemeli a koponyám
kis motorok agykasi méhek
dünnyögtetik e szövedéket
míg visszanő s betölti a
csontlikacsos nagy éjszaka
rámterped talál nem talál
mint vaskanál mint vaskanál
ez a mosoly az arcodon
debilitás vagy harcmodor?*
*Eléggé hosszú ideje annak, hogy a vers végén rímek vannak. Viszont annak is már hosszú ideje, hogy a vers végén rímek nincsenek. A költészet tehát ilyen is, meg olyan is, csermelypatak, de hönpöjgő folyam is. A kis cseppben jól benne van a parsprototó, jól tudja ezt minden alkotó. Ami a szívét nyomja, az a száján távozik el az ihlet óráján. De azért van a költőnek foga, hogy legyen mivel összerágnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése