„Pedro! Amigo mio! Ma is konzervvért iszunk! Kár lenne ezért a tehetséges gyerekért!”
Nagyjából a felénél tartok a könyvnek. Novelláskötet, de nem egymáshoz lazán kapcsolódó novellafüzér, hiszen minden írás szorosan összefügg a sorban következővel.
A kötet főszereplője Pedro Juan – aka PJG – egy valamikori bérház nyolcadik emeletén él, „lakása” egy pár négyzetméteres szoba, ötven másik sorstársával együtt osztozik egy vécén. A szoba a karibi tengerre néz. Nincs is talán több cifraság ebben a nyomorúságban. Nyomor van, éhezés, kilátástalanság.
Pedro Juan elvesztette újságírói állását, ez alapjaiban változtatta meg a világképét, az életét.
Az őt jellemző nihil kortünet: nincs élhető élettér, nincs élelmiszer, nincs szappan – nincs semmi. Tervezni felesleges, csak a ma van. Ezt az őrületet túlélni csak egyféleképpen lehet, céltalan sodródással, sok ivással, féktelen dugásokkal. Tanulság nincs.
Azt csinálsz ugyan amit akarsz, de nem vagy szabad. Mindegy, hogy hol alszol el, mindegy, hogy kivel-, és mennyi ideig vagy együtt, a dolgok kibillent egyensúlyán mindez mit sem változtat.
A történet valami őrült spirálban tart a mocsokban egyre lejjebb, és lejjebb. Nincs jelentése annak a kifejezésnek, hogy „csinálni” valamit. És ez itt nem halogatásos latin „mañana” állapota, hiszen nincs befolyásod a dolgokra, és nem is lesz. Maximum nekivágsz az óceánnak egy összefércelsz tutajon.
PJG zsigeri író (mint Bukowski, valóban), de a sorsát nem önmaga választotta, életérzése, gondolatai, írásai nem függetlenek a lecsúszástól, attól az általános rothadástól, ami Kubát jellemezte a könyvben bemutatott 90-es években, és gondolom ma is. Írásai ösztönösek. Mélységük nincs, ettől függetlenül működnek. Sodrásuk, az van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése