Mérce - a könyvesbloggerek férce

Nem vagyok mérce-párti. Sőt. Nemcsak hogy nem szeretem, egyenesen vakarózom tőle.

Nem vagyok könyvesblogger sem, így fel sem merül bennem, hogy a könyveket (véletlenszerű gyakorisággal írt rövid ismertetőkön túl) valamilyen sajátos koordináta-rendszerben helyezzem el.

Sajnos, vagy szerencsére - mindenki döntse el maga, hogy melyik - vannak, akik mégis megteszik.

Hogy miért? Gondolom amiatt, mert el kell igazítani az olvasókat, a bloglátogatókat az erdőben, rövid, és könnyen érthető kisiskolás szamárvezetőt nyújtva.

Van, aki csillagokat használ. Van, aki pontoz, mint az iskolában. Van, aki tovább is fejlesztette - mert a mércéjéhez kevés volt az öt - és 10-es skálára bont. Van, aki a csillagok mellé jelzőket is tesz, de az már túlmegy minden határon. Van, aki legszívesebben tényleg koordináta-rendszerben, tengelyekkel, számokkal ábrázolná a műveket, hogy kiszűrje a szubjektivitást (és a buta/rosszindulatú alanyokat) az értékelésből, hiszen minél objektívebb a mérce, annál jobb.

Szabály szabály hátán: Amennyi osztályozás, annyi értelmezés, sőt, van, aki úgy helyez el egyes műveket a skálán, hogy nem határozza meg a mögötte álló rendszert (innentől rögtön értelmét is veszti a dolog).

Nézd csak, kérem szépen, ez krimi, ez szépirodalom, ez romantikus-, ez pedig kisregény, ez itten vers, amiket ezzel az egyszerű módszerrel, önmagukban a sorstársaikkal-, és a különböző zsánereket egymással is össze kell tudni hasonlítanunk, mert tudjuk, mert emberek vagyunk, ez emelt ki bennünket az állatvilágból!

Valóban nem elég az egy bit az értékelésben: jó - nem jó, igaz. De kell-e bonyolultabb rendszereket alkotni?

El is érkeztünk oda, hogy vajon miért fikázom itt az objektív skálákat?

Azért, mert a stílust, a gondolatiságot, a "szöveggel való bánást" nem lehet rendszerekbe szuszakolni. Meg lehet próbálni, de számtalan sebből fog vérezni az eredmény - egyrészt éppen azért, mert saját magunkon szűrjük át, és eredendően a saját értékítéletünk, előítéleteink, preferenciáink, nota bene - az olvasottságunk fogja behatárolni. Másrészt azért, mert a rendszerek szükségképpen leegyszerűsítenek, tipizálnak. Harmadrészt azért, mert ahány rendszer, annyiféle tartalom, ezért a különböző eredmények nem összehasonlíthatóak.

Szubjektivitás és szakmaiság ugye. 

Hová fogják sorolni azokat a műveket, amelyek az osztályozás során gyenge pontszámot kapnak, de fránya módon mégis megérintenek valamiért? Vagy zseniálisan újszerűek, melynek mérésére még nincs szempontjuk?

Mindezek miatt inkább annak vagyok a híve, hogy csillagozás, vagy pontozás helyett - ha már valaki tollat ragad*, mércét szeretne használni és nem a saját örömére laikusként beszámolni egy olvasmányélményről - minden fontos szempontra kiterjedő, kellő mélységű és hosszúságú kritikát** írjon a művekről. Ha ilyen készül, már minden lényeges momentum ki kell, hogy derüljön az olvasó számára, nem lesz szükség szamárvezető állítására.


A téma egyéb posztjai:

PuPilla, Nima, Zenka



*Milyen a jó kritikus? Független, kellő empátiával és széleskörű műveltséggel bír, lényeglátó és szakmaiságában is érthető, valamint olyan, aki egyenletesen, jó színvonalon alkot. Nem akar túllépni a szerepén sem, nem akar a mű fölé nőni - kiszolgálja az olvasót.

**Hogy milyen a jó kritika? Hohohó, ezzel köteteket lehetne megtölteni, önálló témázás tárgyaként.