Zsibbadtan üldögéltünk hármasban egy Balaton-parti kávézó teraszán. Csudaszép volt a nyári reggel, csupa napfény, illat, fehér és kék, és így tovább, és így tovább.
Kértünk kávét, rántottát. Majd megdöglöttünk már egy feketéért, előtte lassan, zombikként csoszogtunk végig a sétányon, fél órája kerestünk egy nyitott helyet.
Sűrű volt az előző nap, kora délutántól hajnalig ittunk, ittunk, kártyáztunk, ittunk, ilyesmi. Állítólag sötétedés után eltűntem, arra emlékszem, hogy összetalálkoztam egy kollégámmal, dumáltunk pár percet, elköszöntünk, ittam egy-két pohárkával, aztán hosszasan beszélgettem egy fával (platán, a kedvencem), akivel aztán együtt imbolyogtunk pár órácskát állva a holdfényben.
A hely elit, párnák, csinos cuccok, minden élesre vasalva.
Mi szolidan bűzlöttünk a tegnapi ruhákban, zuhanyzás, fogmosás nem volt, bár én piperkőcként felvettem egy tiszta pólót. Úriember vagyok.
A főpincér (egy tudálékos fickó) felvette a rendelést, megköszönte, megköszöntük. Volt még kábé 5 pincérlány, szépek, fiatalok, sudárak. Rajtunk kívül talán egy asztalnál ültek a teraszon.
A kávé csak nem jött. Egy kósza pár utánunk érkezett, de már megkapták amit kértek.
Biztosan zavar van az erőben, gondoltuk, elromlott a főpincér.
Negyed óra múlva szóltunk, hogy most már szívesen innánk egy kávét. Meg harapnánk is valamit.
A fickó tanácstalanul nézett ránk, - Még nem hozták ki?
- Nem.
- Bocsánat. Valószínűleg nem működött a rendszer, nézett a pda-jára.
- Á. Ugyan. - kultúremberek voltunk - Elromlott a rendszer. Igen.
Pár perc múlva odajött egy kosárral, hogy helyben sütött fánkot (vagy mi a fenét) kínáljon.
- Inkább innánk egy kávét, és ennénk valamit, tudja.
- Bocsánat.
- Ha már hoz kávét, hozzon pár sört, és egy unikumot is. - mondtuk. Biztos ami biztos. Induljon csak be a reggel. Hidratálni muszáj.
Nem sokra rá megérkezett a kávé, kaja - ham & eggs, rántotta. Egy csoda volt mindegyik. Pia sehol.
Közben szépen lassan elkezdtünk röhögni. Két palvinbarbiszerű pincérlány állt a kávézó közepén, mindketten tálcát egyensúlyoztak. A tálcákon sör, unikum.
Vajon kié lehet? Látszott rajtuk, hogy fogalmuk sincs, pedig rajtunk kívül csak szolid arcok üldögéltek a helyen. Nem néztek csak nyugati irányba, mi pedig kelet felé ültünk. A terasz csaknem üres. Nyavalyás égtájak.
Odamentek a főpincérhez, aki éppen felvett egy új rendelést, váratta őket - és bennünket - pár percig. Közben lassan iszogattuk a kávét, és kíváncsian vártuk, mi lesz. A főúr felvette komótosan a rendelést, aztán meghallgatta a lányokat. Mutatta a keleti irányt.
A lányok jöttek, társaim megkapták a söröket, én már nem tudtam többet inni, ezért kértem csak egy unikumot. Az kis helyen is elfér.
Iszogattunk, néztük a világot magunk körül. Az élet szép.
Az egyik haver megszólalt, zavaros szemével ránézve a szép, nagy, ovális alakú üvegtálcára, amin az üres unikumospoharam üldögélt, egy kis sósmogyoró társaságában.
- Mi van, unikum-tálat kaptál, vagy mi a lófaszt?
(Közben a rendszer felállt, a pda beküldte a rendelést, mindent kihoztak még egyszer. Kávé, ham & eggs, rántotta álltak a tanácstalan lányok kezeiben hegyekben.
Palvinbarbik nem értették mit röhögünk, pedig ők hozták ki az első rendelést is. Mi viszont jól éreztük magunkat. Szinte beindult a nap. - Már jóllaktunk, - köszöntünk el, és mentünk vissza a mólóra.)
