Budapest noir

Dékány András - Matrózok, hajók, kapitányok

Dékány András

A MEK a következő adatokat tartalmazza:

"(Kecskemét, 1903. jan. 11.-Bp., 1967. máj. 30.): író.
József Attila-díj 1961.
Művei: Félálomban, r., 1929; A gyár, r., 1933 ; Ruhr, r., 1934; Aranysziget, népszínmű, bemutató: Nemzeti Színház, 1938; Tátrai tüzek, elb., 1939; A fiúk királya. Lord Baden Powell élete, 1940; Végig Kárpátalján, útirajz, 1941; A Mosolygó történelem, szerk., 1941; Kétszáz négyszögöl, r., 1941; A huszadik század világvándorai, 1942; A folyam dala, r., 1942 [Egy csónak eltűnt címmel, 1944]; Vitézi énekek XVI. századtól XX. századig, szerk, 1942; Andrea udvarháza, r., 1944; Náderdőben vadmadár, karcolatok, 1955; Afrikából jöttek, ifj. r., 1958; Matrózok, hajók, kapitányok, ifj. r., 1958; Kalózok, bálnák, tengerek, ifj. r., 1959; Csempészek, hősök, kikötők, ifj. r., 1960; Az elveszett sziget, ifj. r., 1961; A gyöngyhalászok titka, ifj. r., 1962; Az óceán császára, ifj. r., 1962; Jokkó visszatér, ifj. r., 1963; A nagy kapitány. Ferdinand Magellán élete, r., 1963; Kossuth Lajos tengerésze, ifj. r., 1964; A fekete herceg, ifj. r., 1966; A Sarkvidék meghódítója. Roald Amundsen élete, r., 1966; Robinson utolsó kalandja, ifj. r., 1967; S.O.S. Titanic, ifj. r., 1967; Mexikói legények, ifj. r., 1968."

A felsorolásból is látszik, hogy milyen termékeny író volt, számtalan ifjúsági regény, elbeszélés, népszínmű, rádiójáték, forgatókönyv, útirajz, életrajz, karcolat, ismeretterjesztő könyv szerzője.

Az élete is ezt a változatosságot követte, az írás és újságírás mellett foglalkozott természetkutatással, de volt kritikus, tengerész, és állítólag asztalos, valamint műszerész is.

Sajnos kevés információ lelhető fel Dékány Andrásról, nem tartozik az ünnepelt szerzőink közé.

Dékány nem ifjúsági regényíróként indult, a Turul Szépmíves Szerzők körébe tartozott. Pályájának hátterét ez a cikk világíthatja meg.

Egy kis nosztalgia

Gyermekkorom egyik legnagyobb ikonjáról van szó, arról az íróról, aki az ifjúsági regényeivel olyan szinten lopta be magát a zsigereimbe, hogy ha meglátok egy vitorlás hajót (nem a balatoni sport-, és hobbivitorlásokra gondolok természetesen), még ma is tátott szájjal állok meg nézelődni. 

Az első szó, ami eszembe jut ilyenkor: a SÓNER.

Schoner, azaz szkúner, vagy sooner, avagy sóner

Dékány András volt az az író, aki miatt elkezdtem a napi kiflire és tejre kapott pénzzel spórolni, aki miatt minden könyves alkalommal bebuszoztam szülőhelyem - Salgótarján - belvárosába, és a Könyvhét ottani rendezvényein ritkán csalódtam, mert többnyire kijött a Móra Könyvkiadó a gazdag életművéből egy-egy új megjelenéssel (80-as évek eleje). Az, hogy olvasó emberré váltam, nem elhanyagolható részben az Ő írásainak és a könyvei iránti lázas várakozásnak is köszönhető.

Dékány tengerészregény-sorozata ideális tápláléka volt annak idején a kalandra éhes ifjú embereknek, hiszen hozzánk hasonlóan fiatal gyerekek, rettenthetetlen hősök, vagy kalózok voltak a szereplői, csodálatosnak tűnő hajók és izgalmas kalandok, a sós és végtelen tenger ragadták meg az ilyen dolgokra fogékony képzeletet. Azóta is várom, hogy ha polippal kell megküzdenem, a szemei közé harapjak (ugyanis így kell elpusztítani a kisebb lábasfejűeket), csak sajnos ritkán van rá alkalom.

Dékány ma már nem menő

Az egyik költözéssel az összes beszerzett ifjúsági regényem az enyészeté lett, így a gyerekeim születését követően elkezdtem újra beszerezni a könyveit. Itt ért az első meglepetés, az antikvár példányokon kívül nem találtam friss megjelenéseket. Azóta kiadták ugyan egy-két könyvét, de a teljes életművét úgy kell összevadásznia annak, aki szeretné. Dékány András könyveinek manapság már nagy valószínűséggel nincs piaca. 

Pár éve eljátszottam a gondolattal, hogy megvásárolom a jogokat, és megjelentetem a tengerészkönyveit. Ezt követően el is jutottam a szerzői jogokkal foglalkozó hivatalhoz, akkor elriasztott a várható adminisztráció és a költségek mértéke, és még előtte álltam az író újra-felfedezésének is, így nem folytattam a dolgot.

Már egy ideje foglalkoztat az a kérdés, hogy élőek-e még vajon még Dékány András szövegei? 

Van-e csatlakozási pontja a képzeletnek ezeknél a lassú közlekedési eszközöknél, kiválthatnak-e vajon igazi érdeklődést a vitorláshajók? Kíváncsi lennék, hogy hány gyerek néz ma még egyáltalán pl. indiános-filmeket, olvassa el May-t, vagy Cooper-t? 

Csak a nosztalgia szépíti meg ezeket a regényeket, vagy valóban hordoznak még a mai olvasó számára is izgalmakat, értékeket? Az Onedin család, a Kapitány és katona, vagy a Black Sails feltámaszthatják-e vajon ezt a műfajt? 

Csupa megválaszolatlan kérdés, kíváncsi lennék a véleményetekre a dologban.

Matrózok, hajók, kapitányok

1958-ban jelent meg tengerészkönyveinek első darabja, a Matrózok, hajók, kapitányok.  A regény a Kiadói Főigazgatóság kalandos-fantasztikus pályázatán első díjat nyert. 

A képen a regény első, 1958-as kiadásának borítója található, ez van meg itthon (gyerekkoromban a 77-es puha fedelű kiadást olvastam rongyosra). A könyvet 16.000 (!) példányban nyomtatták, Rónaszegi Miklós volt a felelős szerkesztője. Csergezán Pál illusztrálta (nagyon szerettem, és gyakran másoltam annak idején a rajzait).

Ezt követte a tengerészregény-sorozatban a Kalózok, bálnák, tengerek, a Csempészek, hősök, kikötők, Az elveszett sziget és Az óceán császára, majd a Jokkó visszatér.

A Matrózok, hajók, kapitányok - kalandok az Adrián kaland-, és ifjúsági-ismeretterjesztő regény egyben, alapjául Dékány saját élményei szolgáltak. A könyv egyes szám első személyben íródott. 

Mintha Dékány András a tanít-nevel-szórakoztat koordináta-rendszerében valóban ezt az erősorrendet állította volna fel. Nem hoz ki mindent egy kalandból, nem élezi és színezi ki olyan mértékben a szituációkat, ahogy lehetne, inkább - valószínűleg - a megtörtént események krónikása - de hozzá kell tenni, ez sem kevés. Sőt!

Mai fejjel olvasva ezért a kalandok helyett az ismeretterjesztő-jellege dominált a könyvnek. Elkalauzol a vitorláshajózás tudományának bugyraiba, az izgalmas események között mindig van idő tanulásra is: mindent megtudhatunk a hajók fajtáitól (gazdag illusztrációk segítségével megismerhetjük a kétárbocos sónereket, a háromárbocos barkokat, a brigg,és a brigantin vitorlásokat) a szelek, a felhők, a távolságmérés, a navigáció, a kézi-zászlójelzés rejtelmeiig. Rendkívül részletes és informatív Tengerészeti kis-lexikon található a könyv végén.  A hajózási ismeretek mellett leckéket kapunk a helyes, és emberséges viselkedésről is.

A cselekményről

1918 nyarán, az I. világháború bejezése, és az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása előtt öt tizennégy éves legényke érkezik meg vonattal a Karszt rengetegén keresztül Magyarországról Fiuméba, ahol a Regia Ungeria Accademia Nautica , a fiumei tengerészeti akadémia előkészítő éves növendékei lesznek. A fiúk nagyon elhivatottak, tengerészek szeretnének lenni, és ezért vállalták a szüleikkel szemben azt is, hogy a háború alatt egyedül, csupán a kalauz gondjaira bízva vonattal utazzanak el, és tanuljanak a Nauticán.

A rövid tartózkodásuk alatt az akadémián megtanulják, hogy a tengeren senki nem vonhatja ki magát a közösségből, mert akkor elbukik, elvérzik, a többség megvetését vívja ki. A tengerészeti iskola ugyan romantikusan hangzik, de többet kellett tanulniuk, mint a középiskolában. Mennyiségtan, mértani rajz, természetrajz, vegytan, földrajz, történelem, természettan, magyar nyelv és irodalom, olasz nyelv és olasz kereskedelmi levelezés, angol, német, horvát nyelv, az első osztálytól pedig hajózástan, légtünettan, tengerrajz, hajóépítés és felszereléstan, jelzéstan, géptan, számvitel, tengeri és kereskedelmi jog, csillagászat tarkította a gyakorlati képzéssel együtt a mindennapjaikat.

A Nauticán élik meg a háború végét, a kitörő és gyorsan elfojtott horvát forradalmat, az olaszok gyors hatalomátvételét. Többségük számára a háború vége egyben a tengerészeti tanulmányok végét is jelenti.

Fiume szegénynegyedében találkoznak Daniló bácsival, a Jadran nevű sóner idős és tapasztalt kapitányával, aki az uszkokok kalózok egyenesági leszármazottja, Szevérrel, a Ragusa nevű bark kapitányával, Jokkóval, Szevér öccsével, akivel főhősünk életre szóló barátságot köt. Együtt kalandoztak a kövér Zoller mellett többek között Sottomarinával, a gyermeteg lelkű, de félelmetes erejű kormányossal, Suttorával, a "kalózzal" a fiumei világítótorony őrével, a Petőfi nevű gőzös egykori egyetlen túlélőjével. 

Ők még a vitorlások, a hajózás lovagkorának a hősei voltak. 

Kalandjaik során a Jadranon végighajózzák az Adriát, egészen a görög-albán partokig, és mi is lehetne más az utazásuk célja, mint az ősi uszkokok kalózok elrejtett kincsének a keresése!

Anton úr, a Nautica kapusa, főaltisztje, a Zrínyi korvett egykori csónakmestere fogalmazza meg azt, amit - ha hajót látok - még mindig szem előtt tartok:

"- Abban nincs semmi különös, ha gép dübörög a lábatok alatt, és a fejetek felett kémény okádja a füstöt - tett hitet a régi hajózás mellett az öreg tengerész. - Minden házon van kémény, és ha kell, hát füstöl is. De az már valami, ha a lábatok egy háromárbocos kormányállásán feszül és a fejetek feltt sok száz négyzetméternyi vitorla pattog a szélben..."

bark

T.D.L., azaz Jó utat!

drMáriás - Nem élhetek Milosevic nélkül

... előbeszéd a nyájas olvasóhoz - drMáriás Béla (a Tudósok zenekar frontembere, zenész, képzőművész és író) egy kultikus figura. Mint Wahorn András (A.E. Bizottságból), vagy Waszlavik („Gazember, Petőfi, Velorex, Sámán, Szabadcsapat, Ullmann Mónika”) László, vagy ha még nem kultikus, akkor hamarosan azzá lesz. Szeretem a műveit, elsősorban a zenékre és az írásokra gondolok, a képzőművészethez vajmi keveset konyítok. Na jó, megnézem azt is, de magával ragadni nem annyira tud ilyen művek vizualizálása, maradok inkább a fent említetteknél...

Ez egy riport könyv, vagy hogy kell ezt mondani? Egyes szám első személyben íródott önéletraj jellegű kötet. ... tulajdonképpen jó könyv, de mondjuk néhány, már elolvasott szépirodalmi (csúnya irodalmi, kortárs) művével összevetve nem annyira jó. Rá fért volna egy alapos és könyörtelen szerkesztés. Önéletrajzi kötethez képest egy kicsit lazán kezeli az időegyenest. A történetek egy részét emiatt nehezen tudtam elhelyezni az időben, persze ettől még magával ragadott. Szövegezésére nézve néha sok a jelző tódulás, mondhatni zavaróan sok. Vannak olyan fejezetek amik erősen túlírtak, mások meg kissé elnagyoltak így ott éveket ugrunk át. Szóval akkor minek olvastam végig? Azért mert egy alapvetően vidám lelkületű ember szomorú gondolatait olvashattam. Fájdalmasan őszintén beszél a délszláv háború borzalmairól. Arról hogy az emberek által teremtett pokolból, ami pár száz kilométerrel arrébb keletkezett (miközben mi egy relatíve erőszak mentes módszerváltás kellős közepén voltunk, hurrá optimizmussal és bárgyú vigyorral az arcunkon), hova és hogyan menekült. Először a zenélésbe, a művészetekbe, az egyetemre, majd amikor végképp lehetetlenné vált a helyzet, akkor pedig hozzánk. Az életének, művészetének örömeiről és fájdalmáról ír. Hazai kortárs művészeti témában nem foglalkoztam (még) forrás kutatással, így nem tudom, hogy létezik e ehhez mérhető kötet más író tollából. Minden esetre tény, hogy eddig ez az egyetlen általam olvasott könyv, ami a rendszerváltást követő kortárs művészet, alternatív zenei világ bugyraiba enged bepillantást. Legnagyobb örömömre több ismert név is felbukkan a kötetben. Amúgy nekem a 80-as években csak érintőleges fogalmaim voltak a szentendrei művésztelepről (az idő közben, de még az előző rendszerben felszámolásra került váci művésztelepről egy kicsivel több) szóval ez a vonal mindenképpen érdekes volt számomra. A köteteben szó kerül Bada Dada Tiborról is (akivel köztudottan nem volt minden kerek) és folyamatos küzdelméről a démonjaival, amik aztán sajnos felül is kerekedtek rajta. A fószer, akitől egy másik Máriás kötetet vettem pár hónapja... Be is került a napi szürreális rovatomba, hogy a XIII. kerületben Máriás kötetet vettem kéz alól, félhomályban, egy kapualj előtt állva, ami fölött egy üvöltő kőarc éktelenkedett... Szóval külön kiemelte, hogy alig várja már, hogy elolvassa ezt a kötetet. Szerinte (személyesen is ismerte Bada Dadát) sok minden nem úgy van leírva, ahogy az a valóságban megtörtént. Nos, azt hiszem a dolgok jelenlegi állapotában ezt leellenőrizni már nem fogjuk tudni...

Légszesz Óbudán, avagy Csak a gázgyár esett rám

Tegnap délelőtt részt vettem a Beyond Budapest által az Óbudai Gázgyárba szervezett sétán.

A Gázgyár építését 1910-ben kezdték meg, 1914-ben adták át, és 1984-ben zárták be.

Az itt dolgozó munkások magyarországi viszonyok között jó körülmények között életek, tisztes jövedelmet és nyugdíjat kaptak, és a lakhatásuk is rendezett volt.

A Gázgyári lakótelepet a beruházásra kalkulált költség (25 millió korona) maradékából (ilyen is létezik!) 1,5 millió koronából építették fel, itt éltek három csoportba osztott házaiban - még lakhatásuk szerint is szigorú hierarchiába sorolva - a gázgyári munkások. A lakásokban volt fürdőszoba is (visszaemlékezve a salgótarjáni bányászkolóniák szoba-konyhás lukaira, ahol 3 éves koromig éltünk, ahová még kútból kellett hozni a vizet), ez fantasztikus dolognak számíthatott. Minden ház egyedi tervezésű (két sorban helyezkednek el, egymás tükörképeiként), és tartozott hozzájuk egy kis hátsó kert is.

 III. csoport - itt laktak a hierarchia alján lévő dolgozók

"hangulatos" kiskert tiltó táblával

Sajnos - és a sétát szervezők örömére - hetvennél többen gyűltünk össze, hogy megtekintsük a légszeszgyárat, a lakótelepet, és a Tisztitelepet (ahol a gázgyár vezérigazgatója, és a gyár vezetői laktak).

A fotózáshoz nem voltak ideálisak a körülmények, sajnos a nap elbújt, először eső, majd hó szállingózott, így a gázgyár kátrány- és víztornyainak, aggregátorházának tágas termeinek és hatalmas ablaktábláinak lehetőségeit nem sikerült kihasználni. A látogatók jelentős száma a séta ütemét is lassította, és a sok résztvevő miatt a fényképekbe mindig betolakodott pár ember, far, könyök, láb és arc.

Az idegenvezetés remek volt, a srác kiválóan felkészült a légszeszgyár történetével, kis színesekkel, és olyan helyszínekre sikerült bejutni, ahová egyedül nem lett volna lehetőségem.

A légszeszgyár korának legfejlettebb technológiáját felhasználva épült meg (szénből állítottak elő gázt), innen biztosították Budapest gázfogyasztását mindaddig, míg a légszeszt fel nem váltotta a földgáz.

A légszesz mellett a gyártás melléktermékeként az útépítésekhez kátrányt, és a kohókba kokszot is előállítottak. A gázgyár alapanyag-ellátását vasúton és vízi-szállítással oldották meg.

A gázgyár területén található aggregátorház fedezte Óbuda elektromos áram-szükségletét, ráadásul az áramot - a mai viszonyok között elképzelhetetlen nagyvonalúsággal - ingyen bocsátották a kerület lakosainak a rendelkezésére.

A terület szennyezett, a talajt nyalogatni és a tócsákba belekóstolni nem ajánlott! Az épületek műemléki védelmet élveznek.

Pár kép a háromórás túráról:

Joe Abercrombie - A Hősök

A Hősök pár nap történéseit elmesélve, szinte a teljes időt végighentelve teljesedik ki egy látványosan véres és mégis elgondolkodtató - kis túlzással akár háborúellenesnek is nevezhető - írássá.

Unió - és Északföld ellentéte

A hanyatló, dekadens, gyengekezű uralkodó által kinevezett tanács által irányított félfeudális Unió (egyfajta bukása előtti Róma) áll szemben a vad, barbár, az erő és tettek hierarchiájára épülő Északkal.

Realista fantasy 

Természetesen nem könnyen fér meg egymás mellett ez a két szó, írhatnám azt is, hogy történelmi regény. Persze ez sem igaz, hiszen nincsenek valós történelmi szereplők és helyszínek, mégis testközeli, húsba vágó, az emberi gondolkodás rendszerét, és a dolgok hétköznapi részleteit jól ismerő könyvet írt ismét Abercrombie. 

A mágiának ezúttal minimális szerepe van, Bayaz alakja közvetettebb, nem a természetfeletti erőket hívja segítségül, mint az Első Törvény trilógiában - profi intrikus, aki személyében inkább a korlátlan királyi hatalmat testesíti meg, mint a nagy varázslóét. Harca az ellenféllel sem a hókuszpókuszokra, hanem a tudományra épül.

A Hősök

két csoportból álló sziklaképződmény egy domb tetején. Itt játszódik a cselekmény jelentős része, mind a kisebb küzdelmek-, mind a nagyobb, ezrek mészárlásából álló csaták stratégiai helyszíne.
Ez a pár csupasz kő, valamint fűvel, gyümölcsfákkal, gabonával borított környéke válik pár napon belül kegyetlen háborús színtérré, majd ismét hétköznapi dombbá, csakúgy, mint az egyszeri parasztok őrjöngő harcossá, majd ismét csendes földművessé.
Mitikus és központi helyszín, mert stratégiai magaslat, és allegória is egyben: a hősök meghalnak és a kő alá kerülnek, a gyávák tovább élnek.

A hősök félnek

Nagyon eltalált Begy töprengő figurájának a középpontba állítása. Az öreg harcos, egykor Háromfás Rudd helyettese most Neves Emberekből álló tucatot vezet az északföldiek oldalán. Begy lassan elért már fizikai teljesítőképessége végére, és az évek, a folyamatos harcok és társainak halála során kivagyi hősből gondolkodó, ésszel félő emberré vált. Szilárd, hűséges jellem, aki teljesíti ugyan a rábízott feladatokat, de elsődleges célja az emberei-, és saját életének megmentése.

Ez a kettősség - harcolni, ölni, és naponta megküzdeni az ellenségen kívül azzal, hogy célokat, értelmet keressen az ember az embertelenségben, - végigvonul az egész történeten, az egyik legnagyobb ereje a könyvnek. 

Visszaköszön az Első Törvény-trilógia és a Hidegen tálalva jó néhány szereplője. Bayazról már esett szó, de itt van többek között Fekete Métely - az egykori fazekasinas az egyik legvisszataszítóbb és egyben legfélelmetesebb harcos, aki agresszív ösztönlénye, és éles esze által vált Északföldet összefogó és rettegett királyává. Caul Reszket ma már csak árnyéka egykori önmagának, faék egyszerűségű, lelkiismeret-furdalás nélkül ölő bérgyilkos.

A legtöbb főhős a saját árnyékával és félelmeivel küszködik, sajátos belső utat járnak be a történet folyamán

Bremer van Gorst - kiégett és meghurcolt, lányos hangú de félelmetes erejű Uniós katona, aki egyszerre küzd meg tucatnyi ellenséggel ha kell, de a hétköznapi élet egyszerű helyzeteivel és vágyaival már képtelen megbirkózni.

Calder herceg (Bethod, északföld előző királyának fia)  az "ideális" politikust testesíti meg - gyáva, megalkuvó, de óriási ambíciókkal teli ember, aki ha a kardját nem is, de az eszét bármikor tudja használni. Társai irányítására és figyelmére vágyik, de azok eszményeit (kardforgató északi hős) nem - vagy csak a maga sajátos módján - tudja teljesíteni.
Nem véletlen, hogy a kevesek közül ő az egyik az északföldiek vezetői közül, aki felismeri, hogy a béke sokkal kifizetődőbb a háborúnál, mindenki jobban jár, ha az öldöklésnek mihamarabb vége szakad.

Abercrombie kiemel a világból a főbb szereplők mellett is jó pár kisembert, és tovább erősíti a kételyeinket. Sneci káplár kisszerű figurája már szinte a 22-es csapdájába kívánkozik: nem harcol egy percet sem, sajátos, cinikus bölcsességgel tudja, hogy egyetlen dolog fontos - a kisbetűs élet - a Hősi Halállal szemben. Beck fiatal és hangos pökhendisége szépen lassan alakul át az élet értelmét kereső és megtaláló csendességgé. 

Bölcs baszós-kardozós könyv

Ilyen okos fantasy-t szeretnék mindig olvasni, olyat, melyben nincsenek kilúgozva az érzések, végletesen felnagyítva az emberi jellemek, melyek itt játszódnak előttünk a sárban, vérben, mocsokban, a falhoz vágnak, és néha tanulsággal is szolgálnak, ha az - első ránézésre - mégolyan csekélynek tűnik is.


Joe Abercrombie - A Hősök (First Law World 2.; Könyvmolyképző Kiadó; 2015; 728 oldal; fordította Kamper Gergely)

Mérce - a könyvesbloggerek férce

Nem vagyok mérce-párti. Sőt. Nemcsak hogy nem szeretem, egyenesen vakarózom tőle.

Nem vagyok könyvesblogger sem, így fel sem merül bennem, hogy a könyveket (véletlenszerű gyakorisággal írt rövid ismertetőkön túl) valamilyen sajátos koordináta-rendszerben helyezzem el.

Sajnos, vagy szerencsére - mindenki döntse el maga, hogy melyik - vannak, akik mégis megteszik.

Hogy miért? Gondolom amiatt, mert el kell igazítani az olvasókat, a bloglátogatókat az erdőben, rövid, és könnyen érthető kisiskolás szamárvezetőt nyújtva.

Van, aki csillagokat használ. Van, aki pontoz, mint az iskolában. Van, aki tovább is fejlesztette - mert a mércéjéhez kevés volt az öt - és 10-es skálára bont. Van, aki a csillagok mellé jelzőket is tesz, de az már túlmegy minden határon. Van, aki legszívesebben tényleg koordináta-rendszerben, tengelyekkel, számokkal ábrázolná a műveket, hogy kiszűrje a szubjektivitást (és a buta/rosszindulatú alanyokat) az értékelésből, hiszen minél objektívebb a mérce, annál jobb.

Szabály szabály hátán: Amennyi osztályozás, annyi értelmezés, sőt, van, aki úgy helyez el egyes műveket a skálán, hogy nem határozza meg a mögötte álló rendszert (innentől rögtön értelmét is veszti a dolog).

Nézd csak, kérem szépen, ez krimi, ez szépirodalom, ez romantikus-, ez pedig kisregény, ez itten vers, amiket ezzel az egyszerű módszerrel, önmagukban a sorstársaikkal-, és a különböző zsánereket egymással is össze kell tudni hasonlítanunk, mert tudjuk, mert emberek vagyunk, ez emelt ki bennünket az állatvilágból!

Valóban nem elég az egy bit az értékelésben: jó - nem jó, igaz. De kell-e bonyolultabb rendszereket alkotni?

El is érkeztünk oda, hogy vajon miért fikázom itt az objektív skálákat?

Azért, mert a stílust, a gondolatiságot, a "szöveggel való bánást" nem lehet rendszerekbe szuszakolni. Meg lehet próbálni, de számtalan sebből fog vérezni az eredmény - egyrészt éppen azért, mert saját magunkon szűrjük át, és eredendően a saját értékítéletünk, előítéleteink, preferenciáink, nota bene - az olvasottságunk fogja behatárolni. Másrészt azért, mert a rendszerek szükségképpen leegyszerűsítenek, tipizálnak. Harmadrészt azért, mert ahány rendszer, annyiféle tartalom, ezért a különböző eredmények nem összehasonlíthatóak.

Szubjektivitás és szakmaiság ugye. 

Hová fogják sorolni azokat a műveket, amelyek az osztályozás során gyenge pontszámot kapnak, de fránya módon mégis megérintenek valamiért? Vagy zseniálisan újszerűek, melynek mérésére még nincs szempontjuk?

Mindezek miatt inkább annak vagyok a híve, hogy csillagozás, vagy pontozás helyett - ha már valaki tollat ragad*, mércét szeretne használni és nem a saját örömére laikusként beszámolni egy olvasmányélményről - minden fontos szempontra kiterjedő, kellő mélységű és hosszúságú kritikát** írjon a művekről. Ha ilyen készül, már minden lényeges momentum ki kell, hogy derüljön az olvasó számára, nem lesz szükség szamárvezető állítására.


A téma egyéb posztjai:

PuPilla, Nima, Zenka



*Milyen a jó kritikus? Független, kellő empátiával és széleskörű műveltséggel bír, lényeglátó és szakmaiságában is érthető, valamint olyan, aki egyenletesen, jó színvonalon alkot. Nem akar túllépni a szerepén sem, nem akar a mű fölé nőni - kiszolgálja az olvasót.

**Hogy milyen a jó kritika? Hohohó, ezzel köteteket lehetne megtölteni, önálló témázás tárgyaként.

Gőzmozdony javítóműhely

Az Egy nap a városban blog szellemvonatos cikke felkeltette az érdeklődésemet, és ma elballagtam az Istvántelki Főműhelyhez.

Meg szerettem volna nézni közelebbről is azokat a mozdonyokat, melyek posztapokaliptikus díszletként, szinte a szabad ég alatt, leomló falak, és kitört üvegek, lassan elburjánzó növényzet között találhatók.

Az egyenes utat választva bementem az állomásra, ahol a bejáratnál beköszöntem a portásfülkébe. Kérdésemre a vasútőr közölte, hogy abba az épületbe még a MÁV vezérigazgatója sem mehet be, életveszélyes állapotban van, nem kaphatok engedélyt sem a látogatására, sem a fotózásra. Nahát!

Van azonban a területen egy másik műhely (Gőzmozdony javító), ahová engedéllyel ugyan, de be lehet jutni. Megmutatta az egyik forgatócsoport által kért és kapott belépési engedély másolatát - ilyet kell beszereznem.

Tekintve, hogy nem szerettem volna várni, rögtön felhívtam a papíron szereplő vezetőt, az aláírót, akivel - miután tisztáztam, hogy éppen a bejáratnál állok, nem áll módomban levelezni, hobbifotósként csak rövid időt szeretnék eltölteni a területen - megállapodásra jutottunk (a vasútőr is segítségemre volt a dologban, egy kis időre átadtam a telefont), kaptam bent egy nevet, és szóbeli engedélyt a bejutásra. 

Ezt követően már nem volt gondom, csak két további emberrel kellett beszélnem, és a két fényképezőgép beállításaival kellett foglalkoznom. 

A műhelyben gőz- és dízelmozdonyok, villamosok, alkatrészek, gépek, buszok sorakoztak, zavaros összevisszaságban, és mégis katonás rendben. A csendes jelen, és a zajos múlt mind-mind ott álltak egymás mellett - nem zavart senki, csak a gépek voltak ott, és én.

Az analóg Lubitel-2 fotói majd valamikor elkészülnek, a digitális Samsung NX300-al készített képekből egy hosszabb ízelítő pedig itt látható.

Talán egyszer a másik műhelybe is bejutok.