Sic transit gloria mundi...

Bölcsődés koromban kukásautó-sofőrként képzeltem el a jövőmet.

Óvodásként papírcsákó-hajtogató volt a szívem állás-álma.

Az általános iskolában már egyértelműen megmutatkozott a humán érdeklődésem, így egy rövid kisiklást követően - katonatiszti vágyak - már egyértelműen régész szerettem volna lenni. Annyi könyvet olvastam - nem mellesleg - össze már akkoriban is, hogy bányát lehetett volna velük rekeszteni.

Aztán jött a felsőben egy kék szemű, szőke hajú lány (nevezzük az egyszerűség kedvéért Bettinek, ugyanis ez volt a neve), aki a helyi Közgazdasági Szakközépiskolába felvételizett. Ez a kék szemű, szőke hajú Bethsabé mágnesként vonzott akkoriban. Annak ellenére esett így, hogy szerelmem viszonzatlan maradt; ugyanis gyáva voltam, mint az Oroszlán (az Ózból, amíg persze meg nem tudta, hogy tulajdonképpen bátor), és nem árultam el a nyálcsorgatáson kívül semmi jelét - az pedig a nagykönyv szerint nem a megfelelő módja a hatékony csajozásnak. 

Plátói szerelmem, Betti végül eme szakiskolának megfelelő felsőoktatási intézményt választott, hát oda mentem én is (persze, akkor már szintén csak az egyszerűség kedvéért, mert eme (betelje)sületlen szerelemnek hamar véget vetett az élet szeszélye). 

Mert mindig is megvolt a magam erős akarata, és emiatt hajlíthatatlanul követtem, és azóta is követem mások döntéseit.

Így nem lettem sem kukásautó-sofőr, sem régész, sem könyvtáros, sem franciaágy-tesztelő, sem más, ami az érdeklődési körömnek jobban megfelelt volna. Az álmok oda.

Az élet már csak ilyen, Babolcsai néni, nem egy habostorta! A munkám nem a hobbim, de történt már rosszabb is a világtörténelemben.