Kurt Vonnegut – Az ötös számú vágóhíd

A címe postosabban „Az ötös számú vágóhíd avagy A gyermekek keresztes hadjárata Szolgálati tánc a halállal” írta: Kurt Vonnegut...

Avagy, ha nagyon akarom erőltetni a cselekmény szálak értelmezését, akkor elsősorban a második világháborúról olvastam naturális részletességgel. Drezda porig égettetéséről bombázás által... Arról, hogy milyen „csodálatos” az az amerikai társadalom, ahonnan a fronton bevetett gyerek-katonákat kiragadták. A „dicsőséges” amerikai hadseregről... ahol nyomokban sem létezik bajtársiasság, ahol lenézik azokat, akiknek nincs rangjuk... Fiatal koruk ellenére elképesztően torz és iszonyú buta lényekről... A regényben több olyan karakter is felbukkan, akik kiverték a biztosítékot. Végletekig fokozza a kontraszthatást, ahogy az örökösen sodoródó, a légynek is ártani képtelen Billy Pilgrim nevű főhős konfrontálódik velük (szenvedő alanyként). Például jól esett volna, ha Roland Weary nevű gyakorló pszichopatából, vagy Paul Lazzaro mitugrász törpeköcsögből Billy rendesen kiverni a szart, nem tette... Billyben nyomokban sincs jelen a hősiesség... „Így megy ez...” Prof. Rumfood, a rohadék vén trotty esetében például teljesen értetlenül álltam (az olvasni ige jobb lenne) azon jelenség előtt, hogy Billynek még arra sem volt igénye, hogy a valódi emberi „értékeire” rávilágítson... Úgy látszik ilyen srác ez a Billy Pilgrim, vagy az amerikai egy ilyen kultúrkör. Ezt nem tudhatom... „So it goes.”  Én minden esetre soha nem voltam rest megkérdezni bárkitől (nemre, korra, vallási felekezetre, bőrszínre való tekintet nélkül), hogy miért alít egy színes kukás zsákot ide illő ruházatnak, vagy mikor szíveskedik a továbbiakban megkímélni az emberiséget a zagyva harákolását kísérő dögletes szájszagától... ;-) Na, hát ez meg így megy.

Amitől végül a regény nem volt értelmezhető háborús dokumentum könyvként, az a tralfamadori szál, az időben történő folyamatos ugrálás és a rengeteg elpufogtatott SF novella ötlet. Billy tulajdonképpen folyton időalagutakba (időVonnegut-akba) kukucskál be. Tudjátok Tralfamador az a helye az univerzumunknak, ahonnan a repülő csészealjak (ebben az olvasatban nem családi veszekedés, hanem közlekedési eszközként) jönnek, azokkal a klotyópumpa alakú lényekkel, akik a tenyerükön hordják a szemüket és azzal skubiznak szerteszét, négy dimenzióban... Egyébként meg egy nyavalyát... Billy egyszerűen annyira magányos és elveszett élőlény, hogy még a kétmázsás feleségét sem meri magához közel engedni (nem úgy, persze nyilván rakta mint a lovat)... sem szellemileg, sem érzelmileg. „Nélkülem múlsz el életem.” (ezt egy nagyon kretén nőtől idéztem, akinek nem emlékszem a nevére, csak arra, hogy minden foga pudvás volt és rettegtem, hogy közelebb hajol) vagy valami hasonló a felállás. Kénytelen komplett filozófiát kitalálni magának, idegen lényekről és nem létező szituációkról vizionálni olyan erősen, hogy a gatyájába élvez... hogy viselni tudja az egyébként „megvalósult amerikai álom”-nak is felfogható „életét”. Ez meg így megy...

Ami miatt különösen tetszett az egész móka (mármint Vonnegut könyv olvasózás), az a Maecenas Könyvkiadó által kiadott kétnyelvű kötet. Felváltva tudtam fordításban és eredeti nyelven is követni a fejezeteket. Bár az angolom elég fika, de meg kell mondani, a magyar fordítás zseniális, az eredeti angol szöveg úgyszintén az és könnyen érthető. Vadászni fogom ezeket a köteteket, mert egyrészt Vonnegut-ot olvasózni jó (akár magyarul is) „így” olvasózni pedig még jobb!

„Poo-tee-weet?” zárom soraimat, akarom mondani „Csip-csirip?”