A testvérek két alapszabálya, avagy nosztalgiavasárnap a Duna-parton

Amikor én még kislány voltam, a Józsefvárosban laktunk, a Práter utcában. Nagyonnagyonsokan, nagyonnagyonkevés négyzetméteren.

Aztán kinőtt a földből a békásmegyeri lakótelep, és 1979-ben odaköltöztek a szüleim. Engem is vittek magukkal, meg a nagyobbik hugomat is, én meg a sárga, kopott plüsskutyusomat. Akkor úgy gondoltam, hogy a hugomat nyugodtan ott hagyhattuk volna a práteri kecóban a nagyanyámnál.

Szóval felmentünk lifttel az ötödik emeletre, és apa kinyitotta az ajtót, és festékszag volt, meg friss tapéta, és bubori linóleum. Én úgy sejtettem, hogy valami gigantikus atomvakond lakhat a melegburkolat alatt, és azér' olyan puplis a rondaszürke leulinóm, és emlékszem, néha el is pottyant benne a hugom, amikor áttotyogott az egyik szobából a másikba. Mármint nem az atomvakondban, hanem a bubori puplikban.

Jó alaposan körbebukfenceztem a padlószőnyeget, megtapostam a buborikat vakondirtás címén, aztán saját szobám született, aztán rá alig egy évre még egy hugom... és a kis nyamvadéknak rögtön lett saját szobája, konkrétan pont az, amire nekem öt és fél évet kellett várnom.

Ahogy a hugaim nőttek, úgy lettek egyre kisebbek a szobák, sőt félszobák, mer' ez a rendes ingatlanos megnevezésük. Amikor a nagyobbik hugom majdnem akkora lett, mint én próbáltam ütni a fejét, hátha összébb megy egy picit, de nem jártam sikerrel. Amikor óvis lett egy telepi pingpong-asztallal verette szét a fejét, és ő lett a zen-záció, mert összekapcsozták a koponyáját, ő meg közben csak nézett ki a fejéből, és nem sírt... a hülye pingpongasztal igazán jobban hókon nyomhatta volna... akkor talán nem nőtt volna tovább. 

De nőtt. 

Nagyobb lett nálam. 

Ő ötéves volt, én meg hét. A pisis óvodás fél fejjel magasabb volt nálam, pedig én már olvasni is tudtam... Galaktikát a pad alatt.

Ja, és közben a másik hugom is megnőtt. Először nem nagyon, de aztán igen. De szerencsére én erősebb voltam, és néha elkaptam a lépcsőházban egy copfhuzigatás erejéig. Persze mindig beárult a faternak...

Aztán egyszer később, amikor én már harmadikos voltam, a nagyobbik hugom meg elsős, a kisebbik meg bölcsis, de még nem lépett a hajhuzigatáshoz megfelelő méretcsoportba, elkapott minket egy lakótelepi vagány. Olyan tízévesforma fiú.

Bántotta a hugomat. A pelenkásat.

A tesómat.

A rohadék szarházi!

Az én tesómat!

Elpattant bennem valami...biztos, hogy elpattant, mert nagyon fájt, és még kiabálni se tudtam, mert a torkomba is gombóc nőtt.

Jól belemarkoltam az orrába, és alaposan meghuzigáltam, meg azt hiszem megütöttem picit a szemét is. Nem igazán volt ideje revanson törni a fejét, mert a másik hugom, az elsős, beleharapott a fenekébe... konkrétan összeszorított állkapoccsal lógott a nagyfiú seggén.

A pisis hugom ült az járdán és torkaszakadtából üvöltött, de nem hagytam elterelni a figyelmemet, vehemensen ütögettem a srác orrát, meg a szemét, és bíztattam a tesóimat, hogy mindent bele. Ügyes agitátor voltam már akkor is, mert a pici hugom odanégykézlábazott hozzánk, és mindazösszes nyolc fogával rákattant a fiú vádlijára.

Győztünk.

Akkor léptettük életbe a tesók első számú szabályát:

Az én tesómat csak én üthetem.

A második szabályt akkor léptettük életbe, amikor eljátszottuk az időt a Büdi-pataknál. 

Apa nem szerette, ha a csatorna mellett ugráltunk, mert a büdös és habos vízben -ezért volt Büdi, az a patak, ami egyébként csatorna volt, azelőtt meg tényleg patak-, állítólag sok a baci.

Hát, mi nem számoltuk meg a bacikat, viszont én békát akartam fogni, ahhoz meg át kellett ugrani a Büdi-patakon, hogy a Lupa-sziget magasságában, az ártéri kiserdőben nekiállhassak a vadászatnak. A hugaim nem szerették a békákat, csak az ebihalakat, de mivel én vigyáztam rájuk, muszáj volt velem jönniük. Ígértem nekik ebihalat. Ja, és az ugrálás annyira megtetszett, hogy a nagyobbik hugommal úgy fél órán át csak ugráltunk a csatorna fölött. Aztán elindultunk békát fogni, de szinte rögtön vissza is kellett fordulnunk, mert ott felejtettük a hugunkat a csatorna másik oldalán

A szerencsétlen persze rögtön üvölteni kezdett, mert ő nem tudta átugrani a csatornát. Így visszaugrottunk érte, és  azon gondolkoztunk, hogyan vigyük át. Végül belemásztam a zagyvalékba, és felvettem a hátamra a kistesómat, és a nagyhugom meg levakarta a hátamról a másik oldalon. Hja, könnyű volt neki, ő ugorhatott.

Büdös lett a lábam, meg nyálkás is, és azt hiszem kakis -vagy valami más barnaságos-,  lett a tornacipőm, de a békafogás prioritása mellett minden más probléma eltörpült.

Na szóval, fél órát kutakodtam mire sikerült igazi varangyos békát fognom. A levelibéka nem számít, mert az helyes, és aranyos, de a varangyos, az nagy és csúnya és büdös is, szóval az az igazi nagy fogás.

Közben a pici hugom bepisilt... pedig elküldtem a bokorba, de a buggyant először a csalánosba guggolt le, szóval a második eresztést inkább a bugyijában rendezte el. Kénytelen voltam eldobni a békát, és megmosni a hugomat, mert csupa pisi lett. Akkoriban a Lupa szigetre a magas emberek át tudtak gyalogolni, annyira sekély volt a víz, meg tiszta is, le lehetett látni az aljára, és pici halak is voltak a vízben, meg nagyok is. Hát, ott mostam meg a pici hugom popsiját.

Aztán elindultunk haza, mert már nem csak pisilnünk kellett, de nem volt nálunk papírzsepi. Útközben megbeszéltük, hogy mit fogunk mondani... de a sztorink sajnos nem feküdt jól a szüleinknél... a picihugom pisis-vizes ruhája, meg az én büdös-barnás tornacsukám is leleplezhetett volna bennünket, de nem ez volt a fő probléma... a pisis nem tudta tartani a száját, elnyivákolta, hogy merre jártunk. Úgy panaszkodott, mintha ő nem velünk együtt túrta volna a dagonyát ebihalért... naszóval elraktak minket, és egy hét szobafogságot is kaptunk. 

Mi ketten.

A pisis bezzeg nem.

Aztán persze elkaptuk a lépcsőházban és jól elláttuk a baját, és belevertük azt a bizonyos második számú szabályt, miszerint:

Faternak egy szót se!

Később, amikor nagyobb nem lettem, csak idősebb, de viszont a hugaimmal ellentétben nekem már volt igazi cicim, egyre ritkábban bandáztunk együtt. Főleg, mert a nagyhugomnak akkora lett a lába, mint anyunak, és amikor anyu nem volt otthon fel-alá flangált anyu magassarkú cipőiben... végül kiegyeztünk döntetlenben. Én nem árultam be, hogy cipészkedik, ő meg elhallgatta, hogy én törtem el anyu félkosaras csipkemelltartójának a kapcsát. Elöl kapcsos kaloda volt, és a tükörben egész jól mutatott benne a cicim. 

Nőnek látszottam benne. 

Picinek, de nőnek.

Na szóval, riválisok voltunk ugyan a női fegyvertár dolgában, de általában megbeszéltük, hogy hol találkozunk, és mikor, aztán mindenki ment a maga útjára. Persze az egyezményes szöveg szerint én vigyáztam rájuk, de igazándiból elég vagányok voltak ahhoz, hogy el legyenek magukban. Néha persze összefutottunk itt-ott a telep különböző játszóterein, de inkább csak bunkeralapítási céllal, mint igazi tesós játszásból.

Én általában a Duna parton csavarogtam -amikor éppen nem kajakedzésen voltam-, először egyedül, aztán Tommal, aki a legjobb barátom volt. Tom rendes srác volt, csak ritkán nyalta meg az arcomat, és mindig visszahozta a fát, amit eldobtam neki, és csak egyszer harapott meg, amikor elvettem a szájából egy csontot, amit magának kapart ki az egyik dzsumbujban, viszont tök sokszor megvédett a nagyfiúktól, meg a mérges kutyáktól. Hálából mindig vettem neki fagyit, és amikor faterék dolgoztak, megengedtem, hogy a lábamnál aludjon az ágyamon, a szobámban, ami már nemcsak az én szobám volt, mert megnőttek a hugaim.

A Duna part lett az én birodalmam. Ismertem minden fát és bokrot, meg minden mutogatós bácsi területét a fáknál, meg a bokroknál, így el tudtam őket kerülni. Azt hiszem akkoriban szoktam le arról, hogy ha füttyentést hallok, odanézzek. Amikor Tom velem volt, akkor nem kellett kerülgetnem, és ha neadjisten füttyszó harsant... azóta sem láttam olyan gyorsan futni hosszúkabátos embereket. Tom istenesen megcincálta a kabátszárnyakat, ráadásul a csaholása odavonzotta a többi embert sétáltató kutyát is. A német vizslám eltörpült a rotweilerek, dobbermanok, dogok és ónémetjuhászok társaságában, ahogy lógó nyelvvel élvezve a hajtóvadászatot rohantak a préda után.

Egyidőben a nagyhugommal közös barátnőmmel és annak anyukájával és tesóival jártunk le napozni a partra, meg szürkületig tartó kanasztacsatákat vívni.

Ahogy kamaszodtam, egyre inkább csak Tom társaságára vágytam, mivel az emberi fiú, akit szerettem, nos, ő valaki mást szeretett, és csak Tomban bíztam meg, hogy nem fogja elpletykálni, hogy igazándiból nem is vagyok ám én olyan vidám, és nagypofájú, mert egyébként pont úgy bőgök és nyáladzok, mint más lányok.

Aztán elköltöztünk.

És megszületett a nagyobbik öcsém... majd a kisebbik öcsém.

És megint nem volt saját szobám.

És akkor szoktam rá a délegyházi tavakra... de ez már egy másik történet.

Tom már nagyon régen nincs velem, de még mindig ő számomra a barátság etalonja.

Tegnap volt körülbelül saccperkábé egészen pontosan húsz éve, hogy utoljára a békásmegyeri töltésen jártam, a Duna parton. ...és tegnap bejártam a régi séta rövidített verzióját.

...nem fogtam békát, de feküdtem a stégen

Ahogy a mell-ékelt ábra is mutatja, azóta szert tettem saját melltartóra.

A töltés, mintha összement volna -én megnőttem, de csak egy picit, mert már nemcsak a két hugom, de a két öcsém is magasabb nálam-, ellenben a fák óriásira nőttek, a régi kerítések mögött sitthegyek púplottak, az új kerítések mögött csilivili nyaralók, és puccos üdülők. Medencések.

...nem ugrottam át a Büdi-patakon, de láttam a Megyeri hidat... és inkább nem mentem el a Lupa-szigetig... hirtelen nem voltam kíváncsi, mivé változtatta a huszonegyedik század, azt a kedves kis szigetet, ahová nagyobb koromban átúsztam, míg a hugaim rapliztak a parton, mert nem tudtak úszni.

... és igen, amikor én még kislány voltam, úsztam a Dunában a Lupa szigetnél, mert a Büdi-pataknak nevezett csatorna felett még tiszta volt a víz, és láttam a meder alját, és voltak benne pici halak, meg nagyobbak is...

...bringások, kutyasétáltatók, kajakosok, kenusok, motorcsónakok, egymásba bódult szerelmesek, komótosan sétálgató idősebbek... a látvány ebből a szempontból mit sem változott a part látképe...

Andalogtam.

Emlékeztem.

Kamaszmód csókolóztam.

Szép nap volt.