Irvine Welsh: Pornó

Egyik kedvenc szerzőm a skót Irvine Welsh: egyike azoknak az íróknak, akik roppant meggyőzően tudják ábrázolni azt a lepattant, rosszéletű prolóréteget, amelybe a szívem mélyén magam is tartozom, hiába is próbálom ezt elkendőzni holmi családalapítással vagy bejelentett munkahellyel. Magyarul eddig három könyve jelent meg, a Trainspotting, az Acid House és a Pornó, amely Welsh első átütő könyvsikerének a folytatása.

A Trainspottingból jól eltalált filmadaptáció is született, sajnos közben elkerülhetetlenül az ún. „kult” státuszba emelkedett, de mindenféle könyvbuzis okoskodás nélkül, teljesen őszintén vallom azt, hogy esetünkben a könyvváltozatnak van igazán ereje. Sokkal több minden történik benne, mint amennyi a vászonra került, sokkal több szereplője is van, és ezeknek a szereplőknek az eszejárását, vágyait, jellemét is sokkal jobban meg lehet ismerni belőle. Sokáig nem is mertem álmodni róla, hogy Welsh második részt ír majd hozzá; tulajdonképpen Renton árulásával tökéletesen lezártnak tekintettem a történetet. De hát maga az élet sem zárulhat le félúton, és a Pornó (hiába akadékoskodik az új könyv filmre vitelét ellenző McGregor) igenis méltó folytatása a Trainspottingnak.

A helyzet röviden összefoglalva a következő:

Tíz év telt el. Renton Amszterdamban éli a világát, a Beteg Srác (aki inkább Simon Williamsonnak hívatja magát) ugyancsak próbál leszámolni a múltjával, és szokás szerint most is ügyeskedik: pornófilm forgatásából szeretné megszedni magát, Spud továbbra is szerencsétlenkedik, de ugyancsak szeretne változtatni, és írói babérokra tör (a maga módján), míg Begbie halált okozó testi sértésért tölti börtönbüntetését. Ők négyen maradtak az előző csapatból, és elsősorban az ő sorsukat követi a történet; természetesen bekerülnek a képbe újabb mellékszereplők is. Míg Simon véletlenül Renton nyomára bukkan, a vadállat Begbie is kiszabadul a börtönből, és azt hiszem, fölösleges ecsetelnem, miféle izgalmak kerekednek ebből a helyzetből.

Szerkezetileg teljesen különbözik a könyv az első résztől. A Trainspotting ugyebár pár helyen igen lazán érintkező novellafüzér volt, míg a Pornó a szó szoros értelmében vett regénynek nevezhető, van eleje is meg közepe (az első résznek csak vége volt). A cselekmény viszont több szálon fut itt is, de lineárisan és a feszültség szakszerű, szabályos és fokozatos adagolásával halad a mégis többszörösen meglepő végkifejlet felé. Aki tehát a Trainspotting zaklatottságát kedvelte, annak talán túl jól fésült lesz ez a történet. A környezetrajz és a jellemábrázolás persze itt is tökéletes, nagyon jól érezni az eltelt tíz évet mind a leírásokban, mind a szereplőkön. És ezen csak még nagyobbat dob a magyar kiadás fordítóváltása is, mert bár első pillantásra csalódás, hogy nem a Dragomán–Polyák páros naivságában és hibáiban is zseniális magyarítását kapjuk, azért Pordán Ferenc is magabiztos kézzel nyúl a szöveghez (amit eredetiben olvasni nem semmi kihívás, jegyzem meg). Az eltelt tíz évben nemcsak a társadalom, a személyiség, a szórakozási forma változott meg, hanem a nyelv is, elsősorban a kötet borsát adó prolószleng, így még csak nem is döccenünk meg olvasás közben, amikor olyasmi kifejezésekkel találkozunk szembe, mint pl. a „vágod”. És Pordánnak sikerült felismerhetővé és ugyanolyan egyéniséggé tenni a már megszeretett (hahaha) hősöket (hehehe), ez előtt pedig meg kell emelni a kalapot.

Egy szó mint száz: irodalmilag talán nem akkora unikum a Pornó, mint elődje volt, a történetvezetése és a váratlan fordulatok viszont garantálják, hogy aki belekezdett, az nem fogja a felénél ingerülten odavágni.