Curcuma Vitális

... előbeszéd, Bill kitett egy ilyen beköszönő írást... Ezzel a (heveny fordításban) Fűszerezett Elevenség reposzttal nem gúnyolódni szeretnék Vele. Bár kétlem, hogy bárki is kristály tisztán megértené a szavaimat... A terjedelem miatt előre is elnézést kérek, pokoli hosszú és lassan döcögő éveimet nem tudom három mondattal, de még három oldallal se...

Nem kérem, hogy bárki megengedje számomra a bemutatkozást. Azért, mert az olvasó magával a tevékenységével hallgatólagos beleegyezik az egyoldalú adatfolyam befogadásába. Vagyis kiszolgáltatott helyzetbe hozza magát, amit kap, azt „eszi”meg, kevés interaktív visszajelzési lehetőséggel. Itt egy kicsit szerencsésebb a történet, mert, lehet hozzászólásban re-anyázni...

A nevem Szergely Szergejevics Butov.

Anyum és Apum persze nem így hívott, az eredetileg két tagból álló polgári nevem hamar feledésbe merült és felváltotta a Bubus (kedveskedő becenév olyan lények számára, akik aranyosnak mutatkoznak). Köztudott, a gyermekekben elsősorban a nagyszülők génállománya erősödik fel. Nos én nem kaptam szerencsés génválasztékot, így hamarosan a huliGuszti (kevésbé kedves becenév, a Huligán Gusztáv rövidítése) névre hallgattam leginkább. Először hat évesen buktam le szipuzással (technokol rapid rulez!), szerintem az jópofa dolog, remekül lehet tőle hallucinálni (mások szerint szörnyű, de a véleményük nekem nem számít). ;-) Az apai nagyapám mosolya néz vissza rám a tükörből, meg a vonásai, a mentalitása, a szavai... Nem volt amúgy ő sem rossz mber, én sem lettem az. Közös vonásunk, hogy mindketten a létező legnagyobb tökéletlenséget hordozzuk (ő már múlt időben, olyannyira hogy soha nem találkozhattunk élőben, csak meséltek róla, meg olvastam az írásait) magunkban, amit mber hordozhat. Vagyis tökéletesnek születtünk, erre a tökéletlenül elvetélt és tökéletesen elszart világra. Ez nem lenne baj, ha hordoznánk mellé a hallgatás bölcsességét (az együgyűség paralel fogalom) és a megbocsájtás kegyét. Valahogy nem sikerült megtanítani, se kussolni, se elnézően bólogatni. Elárulom, az mberek betörésre amúgy alkalmas módszerek (mint ahogy ezt vele meg is próbálták komolyabban), csak az ellenkező hatás kiváltására alkalmasak... Ez a „hajlamunk” egyszerűen genetikailag rögzült. Szegény nagyinak, akit angolkisasszonyok neveltek, bele is tört a terelgetésembe a bicskája... Nem hiszek a sorsban, se a karmában, bár gyanús nekem, hogy mindig irdatlan szenvedést okozott a bőrömben elférni. Magam sem tudtam mit keresek, egészen addig, amíg meg nem értettem... van utam és a maga járhatatlanságában előre ki van járva. Húzhatom az időt, vagy szenvedhetek attól, ha makacsságom okán nem akarom járni. Meg lehet másképp is... Hát másképp lett, Szergely Szergejevics Butov hosszú kínkeserves vajúdás után, valamikor a harmadik X környékén született meg. Kezdeti önmagamból, azzal a céllal, hogy a helyembe lépjen... Nagyon félénk volt szegény, mint minden lárva állapot. Azóta megbékéltem vele, egyre nyilvánvalóbb, hogy a kitalált figura, nem kitalált, hanem valódi önmagam.

Egyedüli gyerek vagyok, tehát a nagy, a középső és a kicsi is egy személyben, a tripla figyelem terhes dolog... Ha bármit valaha szóvá tettem (be nem áll a pofám azóta se), azt a környezetem automatikusan kötekedésnek vette (a stílus maga az mber, szokták volt mondani) ... Ahelyett, hogy belegondolnának a probléma valódi okába és természetébe. Ez kiválóan alkalmas arra, hogy elszaporodjanak és állandósuljanak körülöttem a mozgásra képtelen rendszerek. Ez zavar, tehát egyre több dologba kötök bele... öngerjesztő a folyamat. Az mberekkel való viszonyom finoman szólva torz... Szokták volt mondani, hogy „az mber társas lény”, meg azt is, hogy „a hason-ló a hason-lónak örül”... Tehát hol vannak azok a sokat emlegetett „társak”? Megmondom, ők lópikulába mentek cintányérozni, vagyis nincsenek! Tarhálásra és beszélgetőségre nincs igényem. Az mber alapvetően egyedül születik meg és hiába fogod meg a kezét, egyedül is hal meg... Tegyük hozzá azt is, hogy pszichológiai értelemben hazánk legterheltebb és legnehezebben élhető megyéjében lakom és a fővárosában dolgozom...

A piszkos tizenkettő (a 12 legszennyezettebb magyar város) egyikében születtem meg, azóta is itt lakom. Jó itt élni, szerves főösszetevőim hamar kiegészültek cementporral, korommal, észterekkel és ólommal. Manapság már félig szervetlen életforma vagyok... Ha akarnék, akkor sem tudnék tájszólással beszélni. Két furcsa szót dafke használok, az magosságos mberek mentális sanyargatása érdekében, de ez csak allűr. Az egyik a „bolt”, a másik a „máma”, azt már nem is mondom ki, hogy „zsizserefa”, vagy „kutács”, mert „kutli” vagy, úgy sem érted mi az. :-) Több mint három és fél évtizede lakom ugyan azon a környéken, de egy kezemen meg tudom számolni azokat az mbereket, akikből a „Jónapotkihányok – Kezeitcsonkolom”-on kívül többre van igényem. Ez így is van rendjén. Tartalmas mberi kapcsolataim a beton házak közötti kutyaszaros térhez (tudod, ahol a hinta volt és a Torony Bisztróból kitámolygó igazságos férfiak egymást szurkálták meg), az iskoláimhoz, a munkahelyeimhez, az ingázáshoz és a virtuális térhez köthetőek és köszönhetőek. Amúgy pedig szólok, minden mberi közösségetek halott...

Egyenlőre tizennyolc évet ültem le (iskolapadban), volt amit utáltam, volt ami érdekelt és volt amiért rajongtam. Zseniális tanáraim mindegyike lelki beteg alkoholista volt. Hát megtanultam inni... és uralkodni magamon. Ne hozzam a dékán tudomására, hogy ne rabolja a drága időmet ilyen szarral (ő előadásnak gondolta). Meg azt, hogyan kell szigorlat előtt tömény szeszt körbe kínálni, anélkül, hogy kibasznának. Két műszaki diplomám keletkezett, ez is vicc. Dehumanizált humán beállítottságú vagyok, mi közöm a reálhoz, ha kettő meg kettőt is jelentős hibával adok össze... ;-)

Nem voltam katona, mert nem érzem úgy, hogy bármivel tartoznék ennek az erőltetménynek (baszományt is írhatnék). Persze, a produktumomat fel tudom ajánlani, szívesen rálazulok a szalagparkettára és szétkenem seggel, a nagybecsű köz érdekében! Nem óhajtottam eltűrni egy szellemileg sérült alkoholiker, félelem motivált Mancika őrmester üvöltözését. Persze ha büntetlenül fel lehetett volna neki dugni egy vimes dobozt, akkor jöhetett volna ez a kancsó is. Életszerűtlen társadalmi alakulatnak tartom a lázasság „intézményét”. Menjen a biztonsági öves gumimaci-kódexes nyanya a bánatos hátsó fertályba. Nem tudok róla, hogy lenne gyerekem, de őszintén sajnálnám szegény kis ördögöt...

Ha jut rá időm, alszom pár órát, nem csinálok ebből ügyet, majd kipihenem magam, ha megpercentem. Na persze ez nem teljesen igaz, harminc felett érzem, hogy fáradok és eldőlök mint a zsák. Egyszer sikerült az anyagcserémet annyira lelassítani (dohányzás és stressz mellőzésével), hogy elkezdtem hízni, kb. mint egy zsírsertés. A tömegem tartósan és jelentősen meghaladta a túléléshez szükséges-optimális 75kg-ot. Szerencsére a környezetem olyan inger gazdag, hogy hamar „kikezelték”... Zörögnek a csontjaim, szokták volt mondani, de ez elég megtévesztő.

A tanulás alatt még elment, de amióta dolgozom, azóta folyamatosan küzdök a környezetem leépítő, butító, lehúzó, ürülékdobáló hatása ellen... Nem csak mentális, fizikai értelemben is megtörtem... alul maradtam, 40%-al kevesebb latin közmondásra emlékszem, mint 4 éve... :-P

Véleményem szerint a hétköznapok gazdasági kompromisszumai pokoli unalmasak... Szerencsére maga az élet rengeteg élvezetes dolgot tartogathat azok számára, akik hajlandóak észrevenni, hogy olyan is van... Lehet fűszerezett elevenséggel élni, a teljesség igénye nélkül (mert átlag háromévente váltok érdeklődési kört) említem meg az ejtőernyőzést, a lövészetet, az úszást, a vadvízi evezést, a túrázást (2000m felett gyakrabban kék az ég), a hódeszkázást, vagy bármely testgyakorlást... A utazást (úton lenni élet, megérkezni halál), az olvasást, a gondolkodás, az írást és a jó ...

Meguntam mások írásainak firtatását és az arról való értekezést, de természetesen most is szívesen olvasok. Mostanában inkább befelé figyelek... Nem lehet átlagot vonni, hogy mennyit írok, kötelező karakterszámom nincs. ;-) Az ihletődés folyamatát több részre lehet bontani. Fix képek darálják az agyam, azokat próbálnám magamból kiírni, kevés sikerrel... Tabu témák, amikhez még mindig nem merek nyúlni, a szexualitás, a nyers erőszak, az agresszivitás, vagy a halál... Sokat számít, hogy milyenek az aktuálisan beérkező ingerek. Valamikor pillanatok alatt alakul ki nagyon komoly írógörcs... Jelenleg több elektronikus naplóba írok és időszakosan publikálok ide-oda. Amúgy a befogadók annyira elképesztően passzívak, hogy normális fikát elvétve kaptam az elmúlt három esztendőben (pedig jó lenne, lehet belőle tanulni)...

Évek óta nincs tévém... Nem homo-erotikus vallási erekció okán tartom tisztátalan dolognak az egyirányú sallang audióvizulási stream passzív befogadását. Teljesen idegen a jelenlegi gondolkodásmódomtól. Sokkal jobban tisztelem magam, mint hogy ilyen szart nézzek az életem helyett. Azt hiszem, hét könyvespolc van a lakásban, kb. 2000 kötetnél elfogyott a hely. Kényszeredetten és fanyalogva (nagyobb lakás beszerzéséig) megbarátkoztam az elektronikus olvasással, mint kisegítő lehetőséggel.

Jelenleg nagyon keveset iszom, bár zseniális ízlelő bimbó bizsergető borokat lehet kapni, ezt bátran ajánlom mindenkinek (tudod, a bor a száraz vörösnél kezdődik, a többit igya meg a csajod). Már régen nem én vagyok Válium tartomány hercege. ;-) De ha nagyon erőlteted (fetrengve szeretnél trottyolni mint a tehén), akkor kiállok ellened töményben. ;-) Tényleg, az hogy lehet, hogy a tehénszar mindig lapjára esik? Imádom a hasam (nem látszik meg), egyesek szerint jól főzök és szeretek is főzni, szerencsére ritkán teszem (ha napi meló lenne, akkor nyilván utálnám az egészet). Kedvenc ételem pl. a pacal pörkölt sült burgonyával, szétcsapatva hortobágyi húsos palacsintával, de szeretem a szemérem (Rákosi elvtárs óta nem írjuk le, hogy tök) főzeléket is zónapörkölttel és lágy kenyérrel. A finomfőzeléket viszont utálom...

A fejemmel dolgozom, így nem a bicepszem fárad el. Aki ismeri ezt a parttalan, végtelen, monoton, értelmetlen ökörszart, az tudja miről beszélek. Tizenhat év ülőmunka, állandósult derékfájás és négyszázhatvankettő lábon kihordott idegösszeomlás után meguntam az egészet... Jelenleg az „akaraterő útja” (nem, ez nem kravtegezés) elnevezésű harcművészetre járok (hiába keresed, ilyen stílus nem létezik, mert nincs fent a neten) hetente háromszor. Újra kezdem érezni, hogy élek (nem kell hónapokat várni a ritka hajmeresztő mutatványaimra). Valami még lesz mellé, ez még nem elég arra, hogy teljesen ellensúlyozza azt, amit hétköznap a „legyek” összehordanak...

Nincsenek nézeteim, nem kell mások gondolataira támaszkodnom, vannak sajátjaim. Meggyőződésem, hogy a mindent elborító orrfacsaró mentális odor jelentékeny része a credo-ból árad. A XXI. századra illene ezeken a babonamadzagokon, megegeresedésken és barlangiigénytelenségeken túlhaladnotok, vagy ha nem, akkor legalább fogjátok be! Fogalmam sincs, hogy állok a dolgokhoz, egyszerűen csak teszem őket.
Soha nem barátkoznék meg a múló idővel, jobban tetszene az öröklét (nagyon sok a dolgom és a tervem). Ha holnap le kell tennem a pacskert, akkor azt nyugodtam teszem meg, teljes életet éltem... de egy valamit sajnálnék, ha nem jönne össze, lógok nagyapámnak (tudod, aki a tükörből néz vissza) ...