Melyik ajtón menjek be? - fantáziavilágok kapujában - az új TZ-téma címe.
Mottó:
Egy alkoholista férfi hazafelé menet nap mint nap bement a kocsmába, és minden alkalommal berúgva érkezett az otthonába. A felesége egy nap megelégelte, és ezt mondta: - Figyelj ide! Ha holnap is elmégy a kocsma előtt, mondj el a Miatyánkot, az segíteni fog, hogy leküzdd a kísértést. Másnap a férfi megáll a kocsma előtt és elkezdi mondani a Miatyánkot.
- Miatyánk, ki vagy a mennyekbe'... Mennyekbe? Jó. Akkor bemegyek.
Talán érezni lehet, hogy nem a fantázia világa (vö. fantasy) lesz ma itt a fő téma.
Ennek azonban vége, kiölte belőlem vagy a kor, vagy az életkor.
A világunk ugyanis elvarázstalanodott:
Dalszöveg itt.
Nincs életszagúbb dolog a mánál, a disztópia napi rutin, és mivel ellenpontként mindig ott van az emberi tényező, már nem hiszek a szebb jövőben:
A transzhumanizmus és a technoblabla teljesen hidegen hagynak. Minden olvasmányomban, akár szórakoztató-, akár szépirodalom, a napi valóságunkkal való kapcsolódási pontokat keresem, az analógiákat, az események okait, a lelki tényezőket, a sok máz alatti mélyen emberit. Hálás vagyok minden csipetnyi humorért.
De az is lehet, hogy az egész csak hallucináció:
Dalszöveg itt.
Oké, a nagy szavaknak és a zenének vége, nekem is vannak azért "álmaim", és nem is földhözragadtak. Tehát, melyik ajtón is mennyekbe'?
A való világ eléggé szörnyű, izgalmas és mulatságos hely anélkül is, hogy ki kellene menekülnöm belőle együtt szekerezni a Megyében Gandalffal, vagy háborúzni Jorg Ancrath-tal. A balrogok és trollok ugyanis már itt élnek közöttünk. A tündék is, ha e kifejezés hallatán mindannyian azokra a merev arcú, hátranyalt hajú, magas, hideg lényekre asszociálunk.
Történelmünk során az összes eddig megírt utópián és disztópián túl vagyunk már, vagy éppen napjaink aktualitását jelentik (a Nagy Átrendező - az atomháború kivételével, szerencsére).
A fejlett országok technikai fejlődése robbanásszerű - a pénzvilág, az információtechnológia, az utca embere - mindenki rohan, az étterem, az olvasás - mind gyors, iszonytató sebességgel mozog körülöttünk minden - de nem lettünk okosabbak, transzhumanizmusról álmodozunk - de a humanizmustól is messze járunk. Mindeközben a világ nem elhanyagolható része középkori állapotokban, kiszámíthatatlan politikai és reménytelen gazdasági helyzetben, napi terror alatt tengeti hétköznapjait. Jóléti társadalomban élve sem lettünk emberségesebbek, csak a civilizációs máz fedi el a riadt vagy agresszív, kiüresedő és egyre közönyösebb ösztönlényünket:
Dalszöveg itt.
Történelmünk során az összes eddig megírt utópián és disztópián túl vagyunk már, vagy éppen napjaink aktualitását jelentik (a Nagy Átrendező - az atomháború kivételével, szerencsére).
A fejlett országok technikai fejlődése robbanásszerű - a pénzvilág, az információtechnológia, az utca embere - mindenki rohan, az étterem, az olvasás - mind gyors, iszonytató sebességgel mozog körülöttünk minden - de nem lettünk okosabbak, transzhumanizmusról álmodozunk - de a humanizmustól is messze járunk. Mindeközben a világ nem elhanyagolható része középkori állapotokban, kiszámíthatatlan politikai és reménytelen gazdasági helyzetben, napi terror alatt tengeti hétköznapjait. Jóléti társadalomban élve sem lettünk emberségesebbek, csak a civilizációs máz fedi el a riadt vagy agresszív, kiüresedő és egyre közönyösebb ösztönlényünket:
Árvalányhajas romantikus regény főhősének a helyébe nem képzeltem magam soha. Szeretem a szórakoztató irodalmat, a krimit, a sci-fit (bár talán mostanában ezt a legkevésbé), a fantasy-t, kikapcsolnak, de olyan szinten nem gyújtják már be a képzeletem, mint a valóság. Mert ez itt a helyzet, és a kiindulópont, disztópia ám a javából:
Dalszöveg itt.
Sokan pontosan ezért lépnének ki a hétköznapjaikból, keresnek menedéket álmodozásaik közepette elképzelt világokban, a vérmérsékletüktől függően Roxfortban, vagy a Mitágó erdőben, Középföldén, vagy Narniában, Anglandban vagy éppen Fillory-ban.
Nekem is volt már ilyen: komplett csaták játszódtak le a fejemben, idegen tájakon jártam, a világ peremén lógattam a lábaim.
Ennek azonban vége, kiölte belőlem vagy a kor, vagy az életkor.
A világunk ugyanis elvarázstalanodott:
Nincs életszagúbb dolog a mánál, a disztópia napi rutin, és mivel ellenpontként mindig ott van az emberi tényező, már nem hiszek a szebb jövőben:
A transzhumanizmus és a technoblabla teljesen hidegen hagynak. Minden olvasmányomban, akár szórakoztató-, akár szépirodalom, a napi valóságunkkal való kapcsolódási pontokat keresem, az analógiákat, az események okait, a lelki tényezőket, a sok máz alatti mélyen emberit. Hálás vagyok minden csipetnyi humorért.
De az is lehet, hogy az egész csak hallucináció:
Oké, a nagy szavaknak és a zenének vége, nekem is vannak azért "álmaim", és nem is földhözragadtak. Tehát, melyik ajtón is mennyekbe'?
Ott könyökölnék Petri György és Bukowski mellett egy kocsmában, és nem szólnánk egymáshoz egy rohadt szót sem, csak innánk a feleseinket és söreinket a sűrű cigarettafüstben. Mert nem kell - akárhányszor csak kitátjuk a szájunkat - világraszóló nagyot mondani.
Együtt ennék és innék Montalbano-val és Maigret-vel egy szicíliai falu kikötőjében, vagy a Montmarte egyik kiskocsmájában, a járókelőket nézve, kiélvezve az összes ízeket.
Együtt szaladnék Kerouac-kal, Brautigan-nel és persze egy tucat hippi nővel a réten, táncolnánk, szívnánk a dzsointot, és a tóban egy jó dugás után hagynám, hogy - miként a lány haja - az ondóm szétterüljön a víz felszínén.
Egy áramvonalas szkúneren hajóznék az Adrián, lazítanám és meghúznám a köteleket, kibomlanának a vitorlák, és sóvárogva bámulnám a vizet (miután Danilo bácsi megtanított a hajózás ábécéjét).
Állnék a háztetőn Madárkával, kitárt, lebegő karokkal utánoznánk a galambokat, és lassan szállnánk le a kakukk fészkére.
A Blaha Lujza téren Kondor Vilmossal felülnék a 4-es villamosra, a Széll Kálmán téren átszállnék a 14-esre, majd az Olasz fasor elején leszállnék és besétálnék a Pasaréti utcába, majd rezignáltan néznénk, ahogy a sólyma továbbutazik a lóvasúttal.
Nézném a lelátón Karinthy Cinit a vízilabdameccsen, amikor belőtte a szezonja egyetlen (ön)gólját.
Nekitámasztanám a hátam Hazai Attila nappalija falának, és fényéveket utaznék pár perc alatt, mialatt a biológiai csúcsszerveződésként manifesztálódó, speciális és titokzatos anyaföldbe - az agyamba - hatol az anyag.
Ülnék Faludy György asztaltársaságában a pokolbéli víg napok idején, és hallgatnám a beszélgetést életről, halálról, szerelemről, nőkről, és kultúráról.
Hasalnék a parton az aknatűzben Anopopej szigetén, majd rohannék tovább a többi felderítővel - egyetlen dolog foglalkoztatna csak, túlélni, és hogy ne omoljanak a beleim a lábaimra.
Barangolnék Biff-el és Jozsóval Júdeában, és a magunk módján megakadályoznánk az összes szentségtörést.