2015. szeptember 21., hétfő

Mennyekbe

Melyik ajtón menjek be? - fantáziavilágok kapujában - az új TZ-téma címe.

Mottó:
Egy alkoholista férfi hazafelé menet nap mint nap bement a kocsmába, és minden alkalommal berúgva érkezett az otthonába. A felesége egy nap megelégelte, és ezt mondta: - Figyelj ide! Ha holnap is elmégy a kocsma előtt, mondj el a Miatyánkot, az segíteni fog, hogy leküzdd a kísértést. Másnap a férfi megáll a kocsma előtt és elkezdi mondani a Miatyánkot.
- Miatyánk, ki vagy a mennyekbe'... Mennyekbe? Jó. Akkor bemegyek.

Talán érezni lehet, hogy nem a fantázia világa (vö. fantasy) lesz ma itt a fő téma.

A való világ eléggé szörnyű, izgalmas és mulatságos hely anélkül is, hogy ki kellene menekülnöm belőle együtt szekerezni a Megyében Gandalffal, vagy háborúzni Jorg Ancrath-tal. A balrogok és trollok ugyanis már itt élnek közöttünk. A tündék is, ha e kifejezés hallatán mindannyian azokra a merev arcú, hátranyalt hajú, magas, hideg lényekre asszociálunk.

Történelmünk során az összes eddig megírt utópián és disztópián túl vagyunk már, vagy éppen napjaink aktualitását jelentik (a Nagy Átrendező - az atomháború kivételével, szerencsére).

A fejlett országok technikai fejlődése robbanásszerű - a pénzvilág, az információtechnológia, az utca embere - mindenki rohan, az étterem, az olvasás - mind gyors, iszonytató sebességgel mozog körülöttünk minden - de nem lettünk okosabbak, transzhumanizmusról álmodozunk - de a humanizmustól is messze járunk. Mindeközben a világ nem elhanyagolható része középkori állapotokban, kiszámíthatatlan politikai és reménytelen gazdasági helyzetben, napi terror alatt tengeti hétköznapjait. Jóléti társadalomban élve sem lettünk emberségesebbek, csak a civilizációs máz fedi el a riadt vagy agresszív, kiüresedő és egyre közönyösebb ösztönlényünket:


                                                                        Dalszöveg itt.

Árvalányhajas romantikus regény főhősének a helyébe nem képzeltem magam soha. Szeretem a szórakoztató irodalmat, a krimit, a sci-fit (bár talán mostanában ezt a legkevésbé), a fantasy-t, kikapcsolnak, de olyan szinten nem gyújtják már be a képzeletem, mint a valóság. Mert ez itt a helyzet, és a kiindulópont, disztópia ám a javából:

 
Dalszöveg itt.

Sokan pontosan ezért lépnének ki a hétköznapjaikból, keresnek menedéket álmodozásaik közepette elképzelt világokban, a vérmérsékletüktől függően Roxfortban, vagy a Mitágó erdőben, Középföldén, vagy Narniában, Anglandban vagy éppen Fillory-ban. 
Nekem is volt már ilyen: komplett csaták játszódtak le a fejemben, idegen tájakon jártam, a világ peremén lógattam a lábaim.

Ennek azonban vége, kiölte belőlem vagy a kor, vagy az életkor.

A világunk ugyanis elvarázstalanodott:

                                                                       Dalszöveg itt.


Nincs életszagúbb dolog a mánál, a disztópia napi rutin, és mivel ellenpontként mindig ott van az emberi tényező, már nem hiszek a szebb jövőben:


                                                                       Dalszöveg itt.


A transzhumanizmus és a technoblabla teljesen hidegen hagynak. Minden olvasmányomban, akár szórakoztató-, akár szépirodalom, a napi valóságunkkal való kapcsolódási pontokat keresem, az analógiákat, az események okait, a lelki tényezőket, a sok máz alatti mélyen emberit. Hálás vagyok minden csipetnyi humorért.

De az is lehet, hogy az egész csak hallucináció:

                                                                     Dalszöveg itt.


Oké, a nagy szavaknak és a zenének vége, nekem is vannak azért "álmaim", és nem is földhözragadtak. Tehát, melyik ajtón is mennyekbe'? 


Ott könyökölnék Petri György és Bukowski mellett egy kocsmában, és nem szólnánk egymáshoz egy rohadt szót sem, csak innánk a feleseinket és söreinket a sűrű cigarettafüstben. Mert nem kell - akárhányszor csak kitátjuk a szájunkat - világraszóló nagyot mondani.



Együtt ennék és innék Montalbano-val és Maigret-vel egy szicíliai falu kikötőjében, vagy a Montmarte egyik kiskocsmájában, a járókelőket nézve, kiélvezve az összes ízeket.


Együtt szaladnék Kerouac-kal, Brautigan-nel és persze egy tucat hippi nővel a réten, táncolnánk, szívnánk a dzsointot, és a tóban egy jó dugás után hagynám, hogy - miként a lány haja - az ondóm szétterüljön a víz felszínén.


Egy áramvonalas szkúneren hajóznék az Adrián, lazítanám és meghúznám a köteleket, kibomlanának a vitorlák, és sóvárogva bámulnám a vizet (miután Danilo bácsi megtanított a hajózás ábécéjét).


Állnék a háztetőn Madárkával, kitárt, lebegő karokkal utánoznánk a galambokat, és lassan szállnánk le a kakukk fészkére.


A Blaha Lujza téren Kondor Vilmossal felülnék a 4-es villamosra, a Széll Kálmán téren átszállnék a 14-esre, majd az Olasz fasor elején leszállnék és besétálnék a Pasaréti utcába, majd rezignáltan néznénk, ahogy a sólyma továbbutazik a lóvasúttal.


Együtt ballagnék végig Tar Sándorral a szokásos útvonalán Debrecenben, a belvárosi Turmix bártól kezdve az Unplugged-en, a Prémium Sörözön, a Dorottyán és a Balszélsőn át egészen az István úti Ádámig, és gondolkodnánk, hogy miért-, és hol is rontottuk el.


Nézném a lelátón Karinthy Cinit a vízilabdameccsen, amikor belőtte a szezonja egyetlen (ön)gólját.


Nekitámasztanám a hátam Hazai Attila nappalija falának, és fényéveket utaznék pár perc alatt, mialatt a biológiai csúcsszerveződésként manifesztálódó, speciális és titokzatos anyaföldbe - az agyamba - hatol az anyag. 


Ülnék Faludy György asztaltársaságában a pokolbéli víg napok idején, és hallgatnám a beszélgetést életről, halálról, szerelemről, nőkről, és kultúráról.


Enném a Bajnokok reggelijét, majd gépelném a reklámanyagokat a General Electric schenectadyi kutatólaboratóriumában Vonnegut-tal, és borzonganánk a gépiesített világ szörnyűségein.



Hasalnék a parton az aknatűzben Anopopej szigetén, majd rohannék tovább a többi felderítővel - egyetlen dolog foglalkoztatna csak, túlélni, és hogy ne omoljanak a beleim a lábaimra.


Barangolnék Biff-el és Jozsóval Júdeában, és a magunk módján megakadályoznánk az összes szentségtörést.





A többiek fantáziavilágai:

Nima, Reea, Zenka, Ilweran, Andi, Pupilla, Loki, Bubu

2015. szeptember 14., hétfő

A lapraszerelt Nyugat, azaz PALMA a valódi KAUCSUK CZIPŐSAROK

A magyar irodalom egyik legismertebb, és legnagyobb hatású folyóirata a Nyugat, mely 1908-1941 között jelent meg. Tartalmának, szerzőinek, hatásának kötetnyi a bibliográfiája, hál'istennek manapság már digitálisan is elérhető.

A Nyugatnak van azonban egy olyan vetülete, mely talán kevesebbszer jelenik meg a nagyközönség előtt - ráadásul teljes joggal - ez pedig nem más, mint a folyóirat hasábjain található reklám/hirdetési blokkok tartalma.

Jelen képsorozattal ezt a nem létező hiányt próbálom pótolni, valódi hamisgyöngyszemekkel, az alábbi lapszámból szemlézve.




A hirdetéseket nem szeretném kommentálni, csak válogatok közülük, önmagukért beszélnek. 

Felhívnám azonban a figyelmet a kifinomult tipográfiára, az ízléses szövegekre, grafikákra, és a címekre, melyek a Google Térkép segítségével többé-kevésbé könnyen azonosíthatóak (ne feledjük, hogy a korabeli Budapesten a IV. és az V. kerületet később összevonták, az itt szereplő IV. kerület még nem Újpestet, hanem a belváros szívét jelenti).










2015. szeptember 11., péntek

Autóisten

Van ez a fóbiám.
Faszt. Ne félj semmitől.

Van ez a vissza-visszatérő üldözési mániám, de uralom.
Így már jobb. Mi a szitu?

Autóisten nem szeret engem. 
Dehogy, nagyon is szeret. Mindenki szeret, vagy legalábbis páran. Biztos... Kiről beszélgetünk tulajdonképpen?!

Hát arról az izéről, aki az autókat irányítja. Nem a sofőrülésben belül, hanem úgy általában. Globálisan, vágod? Olyan felsőbb hatalom, a Nagy Rendező úgy értem.
Ok, hát az autóisten, ja. Izé. Lépjünk túl ezen. Miért nem szeret?

Nem tudom. Megítélés kérdése. Mert vajon mi a célja, ugye? Szórakozik velem? Játszik? Szarozik? Dedó? 
Fasz tudja. Lehet, hogy egyszerűen csak tervei vannak, amiket teljesíteni kell. Mint az üzleti életben, tudod, van a terv, a teperés érte, aztán meg a lebaszás, ha nem sikerül. Ohne bónusz.

Ne mondd már. Hát, lehet. Furcsa az egész. Végül is. 
Mesélj.

Kialakult egy hatodik (vagy hetedik, sose jut eszembe így hirtelen, hogy mennyi az alap) érzékem az elmúlt években. Ha át akarok menni az úton, mindig jön egy (két, van hogy öt-tíz) autó.
Hatodik. Na és, mindenkivel előfordul. Minden nap. Közlekedünk, meg minden. Huszonegyedik század.

Ok, ok, de nem úgy, mint velem. Tudod, amikor azt mondom, hogy mindig jön, azt úgy értem, hogy MINDIG. Ha éppen nem jön, jól szétnézek, és megyek átfelé, akkor meg gyorsan elindul egy parkoló kocsi. Őrület. Vagy volt olyan is, hogy már túlment azon a ponton, ahol álltam, én elindultam, a kocsi hirtelen megállt, és elkezdett tolatni. Majd beszartam. Kihalt utakon is jönnek, olyanokon, ahol egész évben nem jár semmi se.
Öööö, izé. Ez tényleg furcsán hangzik. Látta más is?

Hát ez az, csak a haveromnak árultam el, meg az asszonynak. Nem vagyok hülye. Ha kiderül, akár a Köjál vagy a TEK is kijöhet ilyenkor nem? Elvisznek, és szedhetem az öt pirosat meg három fehéret, minden nap, amíg élek. Hátragombolva. Amikor először mondtam, nem hitték el. Aztán ha ballagunk, és mennénk át, jönnek a kocsizombik, és kész. Haverom már röhög. Látja, hogy igazat mondok.
És hogy reagálsz? Nem a röhögésre, az autókra.

Engedékenyebb napjaimon felnézek az égre, és azt mondom - Köszönöm. Kellett ez? Vagy csak nézek, meredten, vágod, olyan kőkeményen felfelé, mint Steven Seagal. Vagy azt mondom, hogy - Szerinted ez vicces? Ha idegesebb vagyok, akkor felnézek, és elküldöm a picsába, aztán meg bemutatok neki, tudod, olyan csúnyát, mérgesen. Biztos hülyének nézhetnek az utcán az emberek, de nem érdekel, mert ez olyan személyes dolog, csak az autóistenre tartozik, meg rám.
Kicsit érzékeny vagy, de érthető. A kurva anyját. Várj. De az is lehet, hogy csak vigyáz rád.

Hogy érted?
Mi van akkor, tudod, izé, feltéve, de nem megengedve, mi van, ha csak felhívja a figyelmed? Nem szarozik, hanem megvéd, azért csinálja, mert látja a jövőt.

A jövőt?
Ja, egy lehetséges jövőt, tudod, mint amikor a főhős visszajön, hogy megváltoztassa, vagy mint a Terminátorban - hogy nehogy megváltoztassák. Mert több jövő is van, érted, lehetséges jövők, egymás mellett, párhuzamosan. Vagy valami ilyesmi, lehet, hogy merőlegesen. Olyan ütközőpontokkal vagy mikkel, vágod?

Vágom. De hogy jön ez ide?
Megmagyarázom. Most már, ha átmennél az úton, akkor szétnézel, ugye?

Ja, van, hogy ötször is. Mindenfelé. Kicsit fosok.
Erről beszélek. Megváltoztatta a jövőt. Figyelsz. Készülsz. Betáraztál, szemed az úton, mint egy felhúzott íj.

Izé, úgy érted, hogy segít, nehogy a jövőben elbasszon egy autó?
Ja. 

Sok energiát feccöl bele azért. Mert miért nem áll elém majd az adott pillanatban, oszt mennydörgi az égből, tudod, mint Mózesnek az Úr, hogy - Figyelj faszikám, vigyázzál, mert elbasz a kocsi! Egyszerűbb lenne.
Ez hatásosabb lenne, de túlságosan direkt. Így meg nevel, rávesz arra, hogy a saját utadat járd. Szabad akarat, meg minden, tudod. Ráadásul szórakoztat, meg magát is.

Hát kösz. Igazad lehet. Biztos. Ja. Tényleg. De most már, hogy értem, akár abba is hagyhatná, nem? Figyelek is, meg már vágom a lényeget.
Igen, szerintem abbahagyja. A jövő megoldva, pipa.

Pipa. Jó. Na, iszunk még egyet?
Hogyapicsábane. 

Egészségedre! Na húzzunk haza.
Beléd is. Aztán vigyázz az úton hazafelé!

Anyádat.
Hehe. Neked is. Jóccakát!




2015. szeptember 8., kedd

Kondor Vilmos - A bűntől keletre


" - Az meg mi?
  - Mindenféle, főnököm, mindenféle! - rikoltotta Lackó. - Nekem nem sokat használnak, de ha ebből a sárgából beveszek hatot - mutatott egy sárga tablettára -, akkor a hangok nem velem kiabálnak, hanem egymással.
  - Az is valami."



Fülszöveg:
Budapest, 2015. A miniszterelnök születésnapi partija tragikus véget ér. A közjogi méltóság ugyanis belefullad egy tál minestrone levesbe. Kitör az országos pánik, a sajtó csak találgat, a rendőrség tehetetlen. Ferenczy nyomozó is abban a csapatban teljesít szolgálatot, amelyet a titokzatos, váratlan és felettébb kínos haláleset felderítésére hoztak létre. Szigorú államérdek, hogy minél előbb kézre kerítsék az elkövetőt, de hogy az Ébredő Magyarok terrorszervezet, az ellenzék mesterkedése, vagy valami egészen más áll a háttérben, annak kiderítése kizárólag az életközepi válsággal küzdő nyomozó tehetségén múlik .A Budapest Noir-ral külföldön is egy csapásra ismerté vált Kondor Vilmos első kortárs krimijének hősei itt járnak közöttünk. Éppen ezért húsbavágó, időszerű és csípős.


A miniszterelnök vajon természetes módon hunyt el, vagy valaki segítséget nyújtott neki, hogy jobblétre szenderüljön? Kezdetben minden pofonegyszerűnek tűnik...

Kondor Vilmos ezúttal kortárs krimit írt. Napjaink Magyarországán játszódó bűnügyi történetet írni nem könnyű feladat. Mindannyiunk retinájába beleégett a Fenyő-gyilkosság, az Aranykéz utcai robbantás, a korrupciós és egyéb botrányok, egyes ügyek zavaros átpolitizáltsága, így a rendőrség munkájának a megítélése sem mentes ezektől a momentumoktól. Magánnyomozók - ha vannak is itthon - gyakorlatilag láthatatlanok. A napi eseményeket és hátterüket csak nagyjából ismerjük, túlságosan testközeliek,  a rendelkezésünkre álló információk még nem tisztultak le eléggé. Kevés itthoni dolog tud kibillenteni, igazán megérinteni bennünket. Nehéz ezért hiteles, mai bűnregényt írni, Kondornak - kis trükköt alkalmazva - mégis sikerült.

A könyv remek. Gordont ezúttal Ferenczy-nek hívják, Krisztinát Gabriellának, a lekvárt főző nagybácsi helyett sztrókos apát kapunk. 

Ferenczy Gordon Zsigmondhoz hasonlóan makacs, kérlelhetetlen és magányos igazságkereső, mely morális csapdának az okát saját maga sem tudja igazán. Mindenkivel és mindennel szembeszállva, karrierjét is feláldozva akarja kideríteni a politikus halálának körülményeit. Bár rendőr, mégsem működhet együtt sem a kollégáival, sem a titkosszolgálatokkal. Igazi hard-boiled krimi alak, de kelet-európai változatban, megértésében jelentős szerepet játszik a vodka, a kevert, az olcsó cigaretta, a tabletták, a nyúzott arc és ruházat.

A  történet egy alternatív - de nagyon ismerős - mai Magyarországot tár elénk, pezsgően halódó politikai élettel, lehangoló hétköznapokkal.

A főbb színterek Budapest és Veszprém, mellettük kis bakonyi településeken járhatunk. Veszprémben feltűnik a bevezető idézetben szereplő Lackó, ki nem más lehet, mint Szilágyi László  punk festőművész.

Mint Kondor Vilmos minden írásában, itt is szerepet kap egy öreg járgány, gondolom nem véletlenül, nagy rajongója lehet a muzeális autóknak.

Nem szeretnék részletesebben írni az eseményekről, nehogy előre lelőjek nektek bármilyen poént.

bűntől keletre az erőszakról, a kitartásról, a bosszúról, a magányról szól, és a felejtés lehetetlenségéről.


A Kondor-krimik erejét és súlyát a hétköznapi valóság aprólékos ismerete adja meg, a részletek szeretete, ettől lüktetnek elevenen a történetei. Úgy bontja ki a löncshúskonzervet, ahogy senki más, olyan gazdagsággal ábrázolja a lényegtelenebb szereplőket is, mint kevesen, úgy ismerjük meg a cselekmény helyszíneit, hogy szinte ott vagyunk mi magunk is. Az egyrészt-másrésztezés híveinek van egy másik oldal is, ami miatt a könyveit szeretem, ez a fanyar humora.


A könyv kiadója a Libri (Kondor Vilmos és az Agave útjai úgy tűnik szétváltak).



2015. szeptember 5., szombat

Mostanában - Rejtő és a mélyalmos tojás, Szürke és a menekültek, Ljubityel-világ

Szegény ember Rolleiflex-e



Apám kábé negyven évvel ezelőtt vette Leningrádban (egészen fiataloknak: Szentpétervár) ezt a Lubitel-2 nevű remeket. A "ljubítyel" tudomásom szerint amatőrt jelent, így a Lubitel-2 egy megfizethető árú, nem túl magas minőségű, középformátumú fényképezésre alkalmas analóg fényképezőgép (volt és még most is az), amit - a bevezető címével ellentétben - a szovjetek nem a Rolleiflex-ről, henem a Voigtländer Brillant nevű német gépről koppintottak. Vegyük észre az áramvonalas ízléses műbőr tokot is!
Hirtelen ötlettől vezérelve elvittem (a képen látható Beirette tok tartalmával) együtt egy fotósüzletbe, tisztításra, esetleges javításra. A Beirette VSN (made in GDR) ott is maradt pár napra, azonban a Lubitel nem szorult javításra, még ma is kifogástalan, azonnal használható állapotban van. Fekete-fehér film befűzve.
Még nem próbáltam ki, mert a digitális fotózással ellentétben ez a műfaj önmérsékletre nevel - 12 fényképet tud készíteni egy tekercsből, nincs lehetőség a próbálgatásra, mindegyiknek ülnie kell.


Mélyalmos tojás 

Nem tudom mi az, de az eladónő sem. 
Kérdésemre egy félszeg magyarázó mondat után ezzel zárta - Ne kérdezzen többet. - Nem is szeretnék többet tudni. - válaszoltam, és hazahoztam.
Tojásízű.


Ilyen: 



Akció közben pedig (úgy hasonlítanak, mint):




Menekültek

Magyarnak lenni ismét szégyen. Vagyis inkább folyamatosan az - szépen, kényelmetlenül be lehet rendezkedni ebben az állapotban. 


Szürke

Mostanában jártam a Kerepesi-temetőben is, egy esős napon (eső előtte, eső utána). Minden szürke volt, csendes. Előtte a Keletinél szerettem volna fényképezni, de nem jártam sikerrel. A Sziget utolsó napján történt, a pályaudvar és környéke tele volt külföldiekkel: fesztiválozó fiatalokkal és menekültekkel. Sajátos hangulat, mindenki láthatóan el akart tűnni innen, de különböző okokból - közben esett az eső. Nem akartam ellopni a lelküket - a többségüknek volt baja így is elég - fotó tehát nem készült.

A temető nyugodtabb helyszínt nyújtott, szinte üres, élőként csak pár csellengő idős járta, és még egy két kódorgó nézelődő, mint én. Minden szürke volt - a szürke és különböző árnyalatai - napfény sehol, a gondozatlanabb részeken néha elfogott a nyugtalanság. Amúgy szinte végig Gaiman járt a fejemben.







Mindenki mögött ott áll a Kaszás, de baszni rá, élni muszáj.


Rejtő

A fiam nyári kötelező olvasmánylistájában Rejtő Jenő - Piszkos Fred a kapitány is szerepelt, így nem is volt igazán  kérdés, hogy melyiket ajánljam. Cselekménylistát kellett írnia belőle, és rövid elemzést, ezért újra elolvastam. Azt gondoltam, hogy Rejtő megkopott, már nem tudja ugyanazt nyújtani, mint harminconévvel ezelőtt, a poénok közhelyesek lesznek, és így tovább, és így tovább. 
E helyett egy este folyamán végigszáguldottam az egészen, röhögtem és örültem. Rejtő még ma is él, és most is az volt az érzésem, hogy egy jó poénért a saját anyját is el tudná (tudta volna) adni. 
Hálistennek. 
Az elemzés elkészült, nem én diktáltam.*



Tövisek 

Mark Lawrence könyvét a Tágra zárt szemek ajánlották, és nem jártam vele pórul - a Tövisek hercege, és a Tövösek királya is hozta azt, amire éppen szükségem volt - baszós-kardozós, mégis okos történetet, és álszent moralizálás nélküli kegyetlenséget egy posztapokaliptikus világban. Persze a főhős nem véletlenül vált tizenéves korára ilyen szörnyeteggé, természetesen ennek is Freud az oka.


* nem a lófaszt



Frissítés: Amit szintén meg szerettem volna írni, csak kiment a fejemből. A Cink.hu meghalt. Sajnos. Béke poraira.