Toposzaim

Nem kizárt, hogy írtam már kedvenc könyvek listáját, az sem kizárt, hogy e blog hasábjain.

Mert imádom a listákat.

Meglehetősen jó közelítést adnak egyéni ízlésről, preferenciákról. Van, aki nem tud kedvenc könyvekről beszámolni, annyira mély a merítés, vagy a mindig aktuális az. Van, akinek kedvenc írói vannak, és inkább az ő nevük fontos, nem egy-egy könyvé.

Azt gondolom azonban, hogy minden embernek megvan a maga dédelgetett pár könyve, amelyeket rendszeresen olvas újra. Nem feltétlenül az irodalomtörténet meghatározó remekei ezek (de akár azok is lehetnek) - valamiért mégis nagyon fontosak. Azok, melyekhez jobban kötődünk, mint a többihez, akár jó pár száz könyv elfogyasztása után is. 

Mert vagy arra fogékony korban - boldog tizenötöntúlévesek - találkoztunk először velük, amikor az Élet Nagy Kérdéseire kerestük a választ, vagy csak időközben sikerült összefutni velük, már csendesebb lélekkel. 

Ezek a könyvek segítettek megértetni, hogy csak nagy kérdések vannak, igazi, megnyugtató nagy válaszok sajnos nem léteznek. 

Az újraolvashatóság feltétele nem csak az adott könyv zsenialitása, hanem a hiányérzet, ami az elfogyasztásuk után jelentkezik, és persze a boldog felejtés maga. A történetükre is csak hézagosan emlékszem (soha nem mertem írni róluk ismertetőt), a szellemük viszont mind itt van bennem, jó mélyen, és rétegesen beágyazódva, mint az indiánokban az őseik lelke.

Legfontosabb könyveim az alábbiak (nem hiszem, hogy sokat változott volna a lista az elmúlt két évtizedben, most egy újabb blogger-témázás kapcsán idézem fel őket):

Joseph Heller - A 22-es csapdája

Egy Könyv, mindenek felett. A 22-es csapdája. Mindenkinek van egy szent és sérthetetlen könyve, ami meghatározza az életét, a dolgokhoz való hozzáállását, a személyiségét.
A 22-es csapdája egy önmagába visszatérő, megkerülhetetlen és legyűrhetetlen logikai paradoxon, egy szabály, mely legyőzhetetlen hiszen nem is létezik.
Heller zseni. Nincs még egy ilyen, vagyis hát hogyne lenne, Vonnegut az. És van még persze jó pár, ez le nem tagadható. Heller azonban olyan módon játszik a nyelvvel, az eseményekkel, játszik a háborúval, annak szörnyűségeivel - a maga abszurd módján -, ahogy senki más. Pusztító humor, az egekbe emel, és a földbe döngöl. Ne legyenek kétségeink, a világ valóban így működik.

Kurt Vonnegut - Bajnokok reggelije

Kurt Vonneguttal talán a legszerencsésebb módon ismerkedtem meg, a Bajnokok reggelijén keresztül. Az ötvenedik születésnapjára írt, saját maga által illusztrált, formabontó, keserű humorral átszőtt regénye nagy hatással volt rám, és van ma is, akárhányszor olvasom újra. 

Ugye emlékeztek, mi volt Kilgore Trout sírkövére vésve:

"Annyira vagyunk egészségesek, amennyire a gondolataink humánusak" aminél tömörebb megfogalmazását ma sem tudom elképzelni az emberi természet jó oldala iránti vágyamnak.

És ugye emlékeztek az egyszerű vonalvezetésű, mégis bombabiztos rajzaira?

Humora, melyet abszurdnak, fekete humornak neveznek, mélyen keserű, mely a megváltozhatatlanul hitvány emberi természet miatti depressziójából fakad. Talán nem a humora abszurd, hanem a világ, melyet csak így lehet komolyabb traumák nélkül elviselni.

Jaroslav Hasek - Svejk

Svejk a háború esztelenségének, az irányítói korlátoltságának elementáris erejű, szatirikus regénye, egy passzív kisember szemszögéből. Kár, hogy nem fejezte be. Nagyon nagy kár, de így is kerek egész. Mindenképpen olvassátok el.

William Wharton - Éjfélre kitisztul

Huszonéve olvastam utoljára az Éjfélre kitisztult, addig viszont nagyon, nagyon sokszor. Nemrég újra megvettem, folyamatosan szemezek vele, de még nem mertem újra elkezdeni, nehogy csalódást okozzon. Pár fiatal, kivételesen intelligens katona a főszereplője a könyvnek, akik a 2. világháborút kívülállóként szeretnék végigcsinálni. Lehetséges-e vajon ez?

Wharton az az amerikai író, akit szülőhazájában nem nagyon ismernek, túlságosan európainak tartják. Albert Du Aime néven látta meg a napvilágot, megjárta a 2. világháborút (Éjfélre kitisztul, Srapnel), ezt követően pszichológiát és művészettörténetet tanult, majd Európában telepedett le a családjával. 

Elsősorban festőnek tartja magát, ám szerencsére jó pár könyvet is írt. Érdekes módon utolsó könyvei csak Lengyelországban jelentek meg, ám a Cartaphilus jóvoltából az életmű-sorozat részeként ezek is olvashatóak itthon.

Az Éjfélre kitisztul és a Madárka voltak azok a regényei, melyek miatt elköteleztem magam Wharton mellett.

Könyvei különleges élményt nyújtanak, Wharton mély és mégis egyszerű humanizmusa mindig lenyűgöz.

Gyermekkorom kedvenceiről is essen azért egy-egy félmondat, a legkorábbi ezek közül a Mio édes fiam Astrid Lindgrentől, aztán jött a Tüskevár, majd a Matrózok, hajók, kapitányok (Dékány András), és Gárdonyi Egri csillagokja. Nem túlzás, hogy az első három könyvet összesen ötvennél is többször olvastam el annak idején.

A legfontosabb könyvek kapcsán gondolkodtam el a kedvenc regényhőseim listáján, akik - érdekes módon (Freud biztosan tudna kezdeni valamit ezzel) mind antihősök:

A 22-es csapdájából Yossarian és Milo Minderbinder, Kurt Vonnegut műveiből Kilgore Trout, valamint Zog a Mangó nevű bolygóról, Charles Bukowski alteregója Henry Chinaski, Faludy György műveiből maga Faludy, aztán Hasek Svejkje, és így tovább, és így tovább, lehetne még sorolni...

A többiek posztjai:

Nima, PuPilla, Ilweran, Anaria, Miamona, Reea


Ui: Persze mondhatnátok, hogy - de hát majd' minden kedvenced háborús regény! Persze, azok, de ennek nincs sok jelentősége. Az emberi természetről szólnak, az érdekel.