Mihail Zoscsenko - Napfelkelte előtt

... előbeszéd a nyájas olvasódóhoz ... Száznegyven karakternyi mikorblog bejegyzések korában pokoli nehéz dolog hosszabban írni. Ehhez nekem ihlet kell... Múzsa? Egész nap heverészel és világfájdalmat zabálsz, abból táplálkozol. A bárcád rég lejárt, megelégeltelek. Ezen persze megsértődtél és elhagytál.... :-P Hónapok kihagyása után először nyúlok a billentyűzethez... Kaptam ezt a könyvet, - na jó, jó, szeretek ruszkikat olvasni – de miért pont ezt a könyvet szemelték ki arra, hogy megkapjam? Aztán ahogy elkezdtem olvasni ezt az önéletrajzi ihletésű művet (egy másik Zoscsenko novellás kötettel párhuzamosan) egyszer csak leestek a miértek. És bizony a leesett miértekkel kezdeni kell valamit, sztrájkoló Múzsa esetén is ...

Hirtelen felbuzdulásomban keresni kezdtem Mihail Zoscsenko-ról anyagokat. Itt egy fülszöveg, ott egy nyúlfarknyi önéletrajz töredék, slussz... ennyi van és nem több. Nem állok neki szolgai módon lefordítani az orosz nyelvű oldalt, töredékes, nem alkalmas a szerző bemutatására... Aki még is meg szeretné tudni, hogy ki volt Zoscsenko, az olvassa el a címben megjelölt kötetét, többet árul el a szerzőről, mint az önéletrajzi adatai. A fülszöveg tanulsága szerint az önéletrajzi ihletésű kisregény (kisregény???) miatt Zoscsenkót kiátkozták a pártból és az orosz írószövetségből. Feketelistára került, fordítóként sem dolgozhatott a továbbiakban, nyomorgott... Valahogy nem passzolt a cucilista embertípusról alkotott képbe, ezeket a jelzőket kapta „kispolgári pipogya fráter”, „visszataszítóan vájkál a saját intimitásában”, „a könyv pedig egészében erkölcstelen és aljas” „művészietlen, néptől idegen mű”...

Zoscsenkó regényíró, drámaíró, fordítóként van jegyezve, a fülszöveg itt humoristaként említi. Az itthon fordításban megjelent életművét még nem ismerem teljes egészében (még!), de az tény, hogy zseniális egyperces történetei vannak. Hétköznapi szereplői, tavarisok, muzsikok, bábuskák, jáguskák és kvákuskák da. Passzívak da, fásultak is da da, nyomorban tengődnek, tipikus muszkák. Meghökkentő, mai szemmel furcsák a szituációk, amibe keverednek. Ha teheted, ne kapcsold fel a lakásukban villanyt, az nyet haraso! Szlúsáltad amit gavarityolok? Ne hajolj hozzájuk túl közel (aki utazott már Moszkva felé vonattal, az tudja, hogy miről beszélek, aki meg nem, annak úgy is mindegy). Szóval felteszi a nyájas olvasó a kérdést, hogy sto tü? Mi ebben a kötetben a durranás? Egyperceseket Örkény István is írt...

Az, hogy ilyet még nem olvastál (ha igen, akkor kommenteld a címét!)... A szerző folyamatosan retteg, félelmei lebénítják, kínlódik, depresszióval, világfájdalommal küzd... Mint utóbb kiderült, írásain keresztül öngyógyítási kísérleteket tesz. A Napfelkelte előtt egy trilógia harmadik és egyben legmélyebb, legőszintébbre sikerült kötete. Megkísérli felderíteni a rettegése valódi tudati okait (szándékosan kerülöm a lelki szót), olyan történetek láncolatát tárja elénk, ami egytől-egyig vele estek meg és traumaként élte meg őket... Ne használjunk nagy szavakat (hogy azt mondja: a lélekbe markoló, a felkavaró, a megdöbbentő írás)! Ez a könyv mindenkinek mást fog hozni, mert bár sablonos unalmas fráterek vagyunk, még sem vagyunk egyformák. Sok története szórakoztatott, de nem érintett meg, mert nem vagyok abban az irányban „érzékenyítve” (lásd lakmuszpapír). Más történetei viszont azonnal a felszínre hoztak egy-egy emlékemet, alapjaiban érintve meg ezzel a tudatom... Aki élt már át pánikrohamot és eljut a megismerés azon szintjére... Elvonatkoztathat a hivatalos állásponttól, ami a „agyi neurotranszmittereink csökkent számát” jelöli meg okként és valami gyógyszerek szedését javasolja. Esetleg (mint Zoscsenko) megkísérelheti a saját tüneteit, a maguk valódi jelentésében értelmezni és megfejteni. Tegyük hozzá, Zoscsenkó könyve nem csodaszer! A hatás nagyban függ (lóg) a befogadó szellemi színvonalától. Mai szemmel néhol valóban mosolyogtató, mellőzi a tudományos igényt. Amit pedig az utolsó két fejezetben komoly hurráoptimizmussal fejteget, azt azért kicsit túlzásnak tartom... Viszont arra nagyon kiváló volt, hogy más szemszögből nézem a saját félelmeimet. Ami a legfontosabb, feloldott bennem jó pár gátlást (jé? voltak ilyen gátlásaim?) azzal kapcsolatban, hogy miről „szabad” írni... ;-)
Említést érdemel még dr. Buda Béla elemzése, ami „Zoscsenko és a neurózis világa” címmel került a kötet végére. Szakmailag bizonyára korrekt okfejtés (cukrász vagyok, nem értek a témához), viszont kevéssé sikerült párhuzamot vonnom a műben vázoltakkal. Megfordult a fejemben, hogy megkeresem a pszichiáter Urat és megkérdezem a témában, de sajnos idén nyáron elhunyt. Úgyhogy ezek a kérdéseim az idők végezetéig lógni fognak a levegőben... Mire alapozta, illetve még fent tartja, hogy Zoscsenko-t mániás depresszióval diagnosztizálta? Újabb húsz év praktizálás távlatából nem gondolja, hogy a szerző inkább súlyos pánikbetegséggel küzdött? És a legfontosabb... Anno egyéb orvosság híján működhetett Zoscsenko módszere, avagy hisz Ön az emberi agy öngyógyítási képességében?