Igazán gazdag ország vagyunk. De sok alkoholproblémával küzdő (hajaj) kiváló kortárs írónk van! (illetve részben sajnos már csak volt).
Elég csak Hajnóczy Pétert, Temesi Ferencet és Tar Sándort említenünk, de ide kívánkozik Császár István neve is.
Császár István felfedezése közben vagyok (ezt az időszakot szeretem az olvasásban, nagyon), két könyve van nálam kölcsönben, novelláskötetek.
Számomra felfoghatatlan hogyan lesz az egyik író az irodalmi kánon része, a másik pedig nem.
Császár megérdemelte volna.
„…Megértem ezeket a gyerekeket, mert velük együtt úgy érzem, hogy bár ez a világ egyre csodásabban szerveződik, minden régi barbárság mellett egyre több teret foglal el benne az ésszerűség, és a részek, ha nehezen is, de illeszkedésre kényszerülnek, még az emberről is egyre több titkot tudunk; de arról Tolsztojnál sokkal kevesebbet, hogy milyen az ember, amikor nem kezel bámulatos gépeket, nincs a tartós súlytalanság állapotában, amikor nem eszi a minden eddiginél táplálóbb ételeket, nem is küzd éppen éhhalállal, nem kérik fel robbantásra, és nem robbantják fel, egyszóval amikor nagyjából szabadjára engedi ez a minden eddiginél értelmesebb világ, és az ember magára maradva olyan nagyon bután próbál élni, szeretni, sírni, gyönyörködni és szomorkodni, bután, mert valahogyan semminek nem tudja a helyét, a módját, az idejét; ostobán él, torzul szeret, álságból sír, bambán gyönyörködik, és csalárdul szomorkodik, és nem marad utána más, csak a szégyene. És a még ésszerűbb világ. Kell Tolsztoj ma is…”
(Hajnóczy P. rajongóknak különösen ajánlom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése