Cormac McCarthy új, Az Út című könyvét (Magvető, 2010) ezúttal Totth Benedek fordította.
Apokaliptikus látomás, apa és fiának utazása a történet középpontja. Körülöttük hamu, füst, üszkös hullák, égő fák, sivárság és kilátástalanság. Csak sejthetjük hogy évekkel egy nukleáris katasztrófa után vagyunk. Nincsenek növények, nincsenek állatok. Folyamatosan hamu szitál az égből, a napot is eltakarja, csontig hatoló a hideg. Csak pár ember maradt, akik/melyek többnyire már nem érdemlik meg az Ember kifejezést.
A Nem vénnek való vidékből és a Véres délkörökből ismerős szikár írásmód, a központozás szinte teljes hiánya a - nem mindig szerencsés, néhol kifejezetten zavaró - kifejezőeszköze a pusztulásnak.
Idő nélküli kor, egymást felfaló embertelen emberek, hullák és a legyilkoltak koponyái szegélyezte utak. Ebben a világban apa és fia - nem ismerjük meg a nevüket, de a neveknek és a múltnak már nincs is jelentősége - utaznak dél felé, mely irány jelenti számukra a túlélést, az egyetlen célt, ami a szemük előtt lebeg... Ez a cél is talmi, az apa tudja, hogy ott sem várhat rájuk jobb élet, nincs már remény. Menni, haladni kell a túléléshez, az egy helyben maradás - a hideg, az élelem hiánya - a biztos halált jelentené számukra.
Az emlékeik elhalványodtak, az időnek nincs már jelentősége. Az egész világot jelentik egymás számára. Nincs másuk, csak az emberségük, ők a jók, a tűz hordozói. Ez a félmondat - mely már csak a fiú számára bír jelentőséggel - határozza meg a jellemét. Mégis él még az emberség az emberi fajban, ha csak szikrájában is...
A készleteik fogyóban, az apa egyetlen célja a fia túlélése. Öl, és akár meghal érte ha szükséges. Két golyó van a pisztolyában. Már a történet elején sejthető, hogy az apa e két golyót már nem az ellenségeiknek tartogatja, ez a végső menedék. De lesz-e elegendő ereje meghúzni a ravaszt, ha szükséges?
McCarthy szinte valamennyi műve apokaliptikus látomás, más és más díszletekkel. Az Út közöttük a legerőteljesebb. A Véres délkörök világa talán hasonlóan embertelen, az amerikai álmot, a western-hősök mítoszát foszlatja szét. Szereplői csak sodródnak, célok nélkül, egyben a végletekig kegyetlenek, talán életben akarnak maradni, talán nem, nincs igazán jelentősége. Rossz szájízzel olvastam végig, öncélúan kegyetlennek tartottam a könyvet.
Az Út más.
A könyv vége azt szimbolizálta, hogy van remény, bár nem tudom, hogy mi végre…
Már régen volt rám könyv ilyen hatással… Mélyen megrendített. Újraértékelésre késztetett, a lényeges és lényegtelen szétválasztására. Reggel a metrón néztem az embereket, és sajnos kevésről tudtam elképzelni, hogy emberek tudnának maradni egy ilyen világban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése