Pár éve egyik barátom említette, hogy már hosszú ideje keresi a Kékszakállt, azonban a könyvet újonnan lehetetlen megvásárolni, példányai csak antikváriumban lelhetőek fel.
- Összeesküvés van a háttérben - mondta (ez vélhetően vagy az absztrakt expresszionisták-, vagy ádáz ellenségeik ármánya lehetett).
Akkor megkerestem a Maecenas Kiadót, és kiderült, hogy bár a boltok polcairól hiányzik, de náluk még megvásárolható a könyv (lent a raktárban volt belőle, emlékeim szerint bőven), tehát összeesküvés ide vagy oda, beszereztem (és barátomnak odaadtam) két új, még harmatos példányt.
A Kékszakállal először az 1998-as (a második) kiadásakor találkoztam, ez a fenti könyv van meg itthon, illetve most már a kétnyelvű verziója is a
Maecenas Kiadónak köszönhetően. Ismét nem hiánycikk tehát!
Hálás vagyok az új kiadás miatt, egyrészt az eredeti angol szövegért, másrészt azért, mert arra ösztönzött, hogy a könyvet (Kappanyos András fordítását) újra elolvassam.
Nem bántam meg.
Sőt!
Felélesztette a szunnyadó (de ki soha nem alvó) Vonnegut iránti rajongásomat.
A repülő macska olvasása még ma is viszonylag friss-, azonban egészen más fajta élmény volt, ugyanis Vonnegutnak véleményem szerint nem az igazi terepe a novella, melynek formai kötöttségei miatt egyéni, összetéveszthetetlen stílusát, számomra inkább a regényei vagy az önéletrajzi művei adják vissza.
(1)
A Kékszakáll Rabo Karabekian örmény származású, amerikai absztrakt expresszionista festő- és életművész, gyűjtő és mecénás önéletrajza.
Talán emlékeztek még a
Bajnokok reggelijének Karabekianjára. Karabekian minimalista festőként szerepel - sokak mellett - a koktélbár sötétjében, aki ötvenezer dollárért adta el festményét - a közösség nem kis felháborodására - egy helyi vállalkozónak. A kép egyetlen, narancsszínű, függőleges csíkból állt. A függőleges csík, mint megtudhattuk, nem más, mint egy rezzenetlen fénysáv: egy élőlény tudata
(ez a motívum feltűnik a Kékszakállban is).
A könyvünkben immár főszerepet kapó kiégett, savanyú lelkű és szagú milliomos életét felforgatja Circe Berman, a diszkrétnek még finoman sem nevezhető írónő. Visszahozza az életbe Karabekian-t annak minden - jó és rossz - következményével együtt.
Újra él, sőt: ÉL, gondolkodik, mozog, utazik és alkot, írja az önéletrajzát, mely önéletrajzba bekerülnek az életrajz megírásának körülményei is.
Kurt Vonnegut Kékszakálla nem szól az absztrakt expresszionizmus mellett, sem ellen. Az
izmusoknak itt nincs igazán jelentősége. Az író szerint
(2) ahhoz, hogy egy festmény kiállja az idő próbáját (mindegy hogy csurgatják, vagy festékszórót használnak, vagy ecsetet), egyszerű dolga van, mindössze két fontos elemet kell ábrázolnia:
A születést és a halált.
És tudjátok, mi különbözteti meg a jó festményt a rossztól?
A lélek. A lélek. A lélek.
A történetben az időben véletlenszerűen ugrálva ismerjük meg
Karabekian életét, benne a főbb szereplőket: tanítóját és patrónusát, a kiváló (de lelketlen) illusztrátort -
Dan Gregory-t; első szerelmét és kezdeti játszótársát -
Marilee Kemp-et; „barátját”, a szintúgy kiégett embert, az író -
Paul Slazinger-t; valamint az absztrakt expresszionizmus könyvbéli
(3) nagyágyúit,
Kitchen-t és
Pollock-ot. Szóba kerül még a
Szatén Dura-Lux nevű festék, mely vegyi anyag mint egyfajta sorsszerű kritikus pereg le egy idő után a vászonról, és teszi idézőjelbe Karabekian egész festői munkásságát.
Tulajdonképpen, mint minden könyvében, bár fontos a váz, amire felfűzi a történetet, azonban – legalábbis számomra – sokkal fontosabb az az összetéveszthetetlen vonneguti módszer, ahogy a cselekményből ki-kilépve egyedülálló humorral, röviden elmagyarázza nekünk az egyszerű dolgok- és ezáltal a körülöttünk lévő világ működését. Humora összetéveszthetetlen, azonban az évek múltán sokkal inkább érzem már keserű-, mint a recenziókban minduntalan emlegetett fekete humornak.
A könyvet mindenkinek ajánlom, aki akár Vonnegut-tal, akár a festészet lényegével, akár az élet fontosnak gondolt dolgaival akar közelebbről - sajátosan szórakoztató módon - megismerkedni.
A keserű humorú bölcs humanista sajnos már elment. Vélhetően fent pöfékel valahol egy felhő szélén, nézi további csetlés-botlásunkat itt a földön, és fejét csóválva mondja:
Így megy ez…
Lábjegyzetek:
(1) Félreértés ne essék, ez nem fanyalgás, a novelláit is kedvelem.
(2) Vonneguthoz közel állt a téma, jól rajzolt, több művét is maga illusztrálta.
(3) Azért van egy pár valós szereplője is a könyvnek, Mark Rothko és Jackson Pollock valóban absztrakt expresszionista festők voltak. Rothko (ahogy a könyvben) valóban öngyilkos lett, Pollock pedig valóban autóbalesetben veszítette el az életét (és nem mellesleg, vidéken, egy fából készült pajtában volt a műterme, mint Karabekiannak).
