Neil Gaiman - A temető könyve

"FÉLJ MINKET, suttogta a szlír. ÉRTÉKES, EL NEM VESZETT DOLGOKAT ŐRZÜNK."

A temető, mint szerethető hely, melynek lakói befogadnak és védelmeznek. Hát, nem is tudom...

Pontosabban: nem is gondoltam volna. Furcsa, hogy milyen könnyű befolyásolni az ember érzelmeit olyan dolgokban is, melyekben évtizedek óta megcsontosodott elképzelésekkel bír.

Neil Gaiman újra tanújelét adta termékeny és gazdag fantáziájának. 

"Zörög csontja

Kő aprítja

Csak egy koldus

Senki fia"

Egy fiú, aki nem az emberek között nő fel, akit befogadnak és tanítanak, ám egyszer csak eljön a  találkozás a "fajtájabeliekkel".  Ugye milyen ismerős ez a történet?
Rudyard Kipling A dzsungel könyve című műve volt - Gaiman saját bevallása szerint is - ihletője a regénynek, no meg hát a gyermekei. Nekik szól ez a - több irodalmi díjat nyert - mese, ami bár nem úgy kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt, mégis végig lebilincsel és elvarázsol.

A történet gyilkossággal indul, a családja kiirtása közben a legkisebb gyerek kimászik a bölcsőből, elhagyja a házat, és eltotyog a temető felé, melynek lakói - hosszabb vita után - befogadják, és védelmezik. Sen(ki) Owens - így nevezik el - nevelőszülőket és gyámot is kap. Hogy mikor is jön majd el az ideje Sen számára a távozásnak, csak sejthető: míg a veszély el nem hárul a fejel fölül, illetve amíg felnőtté nem válik.

Veszély viszont van bőven! A temetőn kívül a családja gyilkosa várja, epedve, hogy befejezhesse a dolgát, a temetőn belül pedig ott van a SZLÍR, a vámpírkapu, a boszorkány, és így tovább, és így tovább, melyek mind-mind kihívást és lépcsőket jelentenek Sen tanulási folyamatában, "emberré" válásában. Ez az emberré válás azonban nem éppen konvencionális módon zajlik... 

Ezért olvas ám az ember gyereke Gaimant!

Sen azonban ember szeretne lenni, gazdag képzelete, fantáziája a kinti világ után sóvárog, ezért sorra megszólaltatja a temető sok évszázada ott nyugvó lakóit, akik elmondják saját meséjüket. Tanítják, ám ezek a tanítások nem az élők számára elsajátítható tudásról szólnak, Senki Owens azonban - az első "pofonok" után - szorgalmasan tanul, és szükséges is hasznosítania a megszerzett ismereteket.

"Üres kapualj vagyok, elhagyatott sikátor vagyok, semmi vagyok. Szem nem lát, tekintet átsiklik rajtam"

Mert az igazi célpont ő maga, és a gyámja, Silas sem véletlenül áll mögé a bajban...  

(Silas talán az egyik legszimpatikusabb figurája a regénynek, ki se nem élő, se nem holt) 

Egy idő után már nem elégszik meg a temető zárt és biztonságos világával, kimegy az emberek közé, amiben bizony nehéz megakadályozni...

Az Isten kopói című félelmetes vámpírtörténetet tartalmazó fejezet, és a Danse macabre megkapó tánca voltak számomra a legemlékezetesebb részei a könyvnek.

Bizarr lények, fantasztikus nyelvi lelemény, borzongató történet jellemzi ezt gazdagon illusztrált mesét, melyet minden gyerek számára csak ajánlani tudok, húszon innen és túl.

Neil Gaiman - A temető könyve (The Graveyard Book, Agave, 2010, fordította Pék Zoltán)

Hetiegyvers - Weöres Sándor

WEÖRES SÁNDOR

Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta s tovalibbent --

így néha megérezheted

önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,

és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

még innen a halálon.

Kedvenc mondat 16 - Cormac McCarthy

Cormac McCarthy a kortárs amerikai irodalom egyik megkerülhetetlen alakja.

Írásait szikár, szenvtelen stílus - a központozás szinte teljes hiánya - jellemzi. Apokaliptikus víziói, véres, kegyetlen  közegben játszódó történetei olvasótáborát is megosztják, a mai Amerika legjobb írójától az erőszak végletes és felesleges ábrázolójáig jellemezve McCarthy-t.

Az út, a Véres délkörök, a Nem vénnek való vidék mellett nemrégiben megjelent a Vad lovak című könyve a Magvető Kiadó gondozásában (McCarthy  megkapta a Nemzeti Könyvdíjat az All the Pretty Horses címen, 1992-ben megjelent regényéért).

A Vad lovak a Határvidék-trilógia első része, tetszetős kiadvány. A Szentgyörgyi József által fordított mű állítólag átdolgozott, frissített verziója az Ulpius-Ház 2000-es kiadásának (nekem ez az első verziója van meg a regénynek, ebben még van vessző és pontosvessző is).

Ha lehet ilyet mondani, ez talán az általam eddig olvasott (magyar nyelven megjelent) regények közül a legkevésbé mccarthy-s mű. 

E néhol kegyetlen és véres, néhol szentimentális írás két - a felnőttlét határán egyensúlyozó - fiatalember utazásának és korai felnőtté válásának története, helyszíne Texas és Mexikó határvidéke.

Mai, modern western történet - John Grady és Lacey Rawlins lovon kelnek útra Texasból, Mexikó felé igyekeznek, egyszerűnek tűnő megoldásként megszökve és maguk mögött hagyva családi problémáikat.

Konok, egyszerű gondolkodású, igazságszerető, nagy munkabírású fiatalok. Nem kenyerük a sok beszéd, a  lovakat jobban ismerik, mint az emberi természetet. Útközben hozzájuk csapódik, majd egy veszélyes szituációban elszegődik mellőlük Blevins, egy mexikói suhanc is. Majd - hónapok múltán - ismételten összefutnak, immár egészen más körülmények között.

Mexikó kiszámíthatatlan, babonás, végletesen szegény és gazdag, kegyetlen és gyönyörű - sajátos igazságszolgáltatással bíró - világába csöppennek. Megismerkednek a pokollal és a mennyországgal, találkoznak a szerelemmel.

Vajon milyen emberré válnak, és vajon túlélik-e ezt az időszakot? 

"John Grady kristálytisztán látta, hogyan vezetett egész élete ehhez a pillanathoz, és hogy ezután sehová sem vezet. Úgy érezte, hidegség, és érzéketlenség hatol a testébe, mintha valamilyen más lény furakodna belé; úgy rémlett, gonoszul vigyorog ez a lény, neki pedig semmi oka feltételezni, hogy eljön még a napja, mikor kiköltözik belőle."

"- Egész életembe úgy éreztem, hogy kerülget a baj. Nem mintha bele akartam volna keveredni. Csak mindig kerülgetett.
 - Csak üljünk, és egy szót se - mondta John Grady." 

„–Teszerinted eljön a napja, mikor nem kel föl a nap?
- El – felelte John Grady. – Ítélet napján.

- És az mikor lesz?
- Mikor az Úr úgy akarja.
- Ítéletnap… – mondta Rawlins. – Te hiszel az ilyenekben?
- Nem tudom. Azt hiszem, igen. Hát te?
Rawlins a szája sarkába biggyesztette a cigarettát, rágyújtott, a gyufát elpöckölte. – Nem tudom. Talán.
- Tudtam, hogy hitetlen vagy – mondta Blevins.
- Nem tudsz te egy körömfeketényit se – mondta Rawlins.
- Te csak hallgassál, és ne csináljál magadból nagyobb tinót, mint amekkora amúgy is vagy.
John Grady felállt, odament a nyergéért, a kápájánál fogva fölvette, a pokrócát a vállára vetette, megfordult, és rájuk nézett. – Menjünk.”

Hetikétvers - Petri György

Petri György

A sertés énekeiből

1

Dohogva, mint a gép, zabálok.

Reggel van, dél van, este van.

Emésztek bambán, komoran,

langy lében lankadok nyakig.

Tócsám vizében napszilánkok

rozsdásodnak alkonyatig.

2

Csak vakargassátok nyakam.

Én nem leszek kolbász, se hurka.

– Saját belembe töltsenek?

Minden sertés átkozza meg

atyját, ki e világra kúrta.

(Reggel van, dél van, este van.

Már nem hagyom el mocskos ólam,

belé hízok jó szorosan,

csak bőrömmel rohad le rólam.)

Tegnap valaki feltörte a kódjaimat és mindenféle baromságokat írt, amit én mélyen elítélek és természetesen töröltem azokat. És igen, igaza van kedves gsxrfans-őr-nek, ez csak egy beteg ember lehetett, aki vakon ütögette a billentyűzetet.

Absztinencia

Temesi Ferenc írásai óta tudjuk, hogy vannak a minőségi ivók, és vannak a mennyiségi ivók.

Ez valószínűleg nem csak ízlésbeli különbséget jelent, egzisztenciálisan is meghatározott, ki melyik csoportba sorolható.

Vannak aztán a sörösök, a borosok, a pálinkások, a whiskey-sek, és a whisky-sek. Nem is szólva a konyakosokról. És még sorolhatnánk… Mindegyik ital önálló szekértábort alakított ki magának, olyan ez, mint a rögmagyar politikai valóság, kicsi az áthallás a törzsek között.

Én azt mondom, igyunk mindenfélét! Éljen a pluralizmus! Vesszen az egypólusú világ!

Hajnóczy, Temesi, Tar, London, Carver, és így tovább, és így tovább, ennyi jó író nem tévedhet, kövessük e jeles urakat az ivás terén is…

Szürreállat barátom minőségi-mennyiségi ivó, ami szintén értékítéletet jelent. Egy másik ismerősöm alkalmi ivó, és még talán nem is gondolkodott el ezen a fontos kérdésen. Te, kedves blogolvasó, fogalmam sincs, hogyan állsz ehhez a dologhoz…

Én nem válogatok. Nem vagyok hajlandó dönteni ebben sem. Néha a beszélgetés kedvéért iszom, de legtöbbször csak az ivás kedvéért beszélgetek.

Ne felejtsük el azonban, hogy azt tartják, hogy az alkohol öl, butít, nyomorba dönt. Igyunk mindig vizet utána, és fogyasszunk lassan, megfontoltan. Nem kell kapkodni. Ez nem verseny. A gasztronómia is fontos: ránk ne száradjon az az étel.

Az ivást meg kell szakítani néha, és ki kell tekinteni a világ dolgai felé, úgyis mint család, munka, (menjünk néha) haza, és egyéb elfoglaltságok, örömök.

Ne szűküljünk be.

Az ember társas lény, az otthon ivásnak ugyan van haszna, de nem kielégítő elfoglaltság. Keressetek jó kocsmákat, egy törzshelyet, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy a fejeteket otthon kell hagynotok.

Nem bízom az antialkoholistákban. Jól fésült látens tömeggyilkosok és pszichopaták lapulnak a soraik között!

Az absztinens emberből hiányzik valami fontos, no, hogy is fogalmazzam meg..., hát az ITAL!

Ne feledjük el, hogy az EMBER nem csak akkor iszik, amikor szomjas. Ez emelt ki bennünket az állatvilágból, egyfajta evolúciós alap. Amikor az itallal ambivalens viszonyt nem ápoló embertársunkra azt a jelzős szerkezetet használják, hogy “részeg disznó”, csak azt jelenti, hogy nem tagadhatjuk meg a gyökereinket.

Az absztinencia betegség, küzdjetek ellene!

Ne váljatok azonban alkoholistává sem.

Hogy mindezek miért jutottak az eszembe? Hát például ezért:

Charles Bukowski

Hogyan válhatsz nagy íróvá

sok jó csajt meg kell kefélned

és néhány kiváló szerelmes verset

is meg kell írnod

az esztendők ne izgassanak

és a fel-felbukkanó új tehetségek se

csak nyakald a sört

minél többet

és hetente legalább egyszer

menj ki a lóversenyre

és nyerj

ha csak teheted.

győzni nehéz megtanulni

minden takonypóc lehet vesztes.

s ne feledkezz meg Brahmsról

meg Bachról se

a sört se hanyagold.

ne gyakorolj túl sokat.

lustálkodj, délig aludj.

kerüld a hitelkártyákat

ne fizess ki semmit se határidőre.

és jegyezd meg magadnak:

(1997-et írunk) és

nincs egyetlen picsa a földkerekségen

amely többet érne ötven dollárnál

ha lehetőséged van szeretni

akkor legelőször is magad szeresd

de légy tudatában

a totális vereségnek

függetlenül attól jó vagy rossz

dolog okozta

a halál korai megízlelése

nem rossz dolog

óvakodj a templomtól

a bároktól, a múzeumoktól

légy türelmes, mint

a hálóját szövő pók

a vereséget

és az árulást

halaszd minél későbbre

hagyd a szemetet.

maradj hű a sörhöz.

a sör örök vér.

örökös szerető.

szerezz egy nagy írógépet

és amíg a szuterén ablakában

különböző lábak ide-oda szaladgálnak

kalimpálj erősen

verd, had keményedjen

legyen nehézsúlyú küzdelem.

támadj, mint bika a viadalon

emlékezz a jó öreg szívós ebekre

akik olyan jó állták a sarat

Hemingway, Celine, Dosztojevszkij, Hamsun

ha nem hiszed

hogy nem voltak a téboly

határán kicsiny kis celláikban

mint ahogy te mostan

nők nélkül

élelem nélkül

remény nélkül

akkor még nem vagy kész.

igyál még több sört.

van idő.

ha nincs

az se baj

úgy is jó.

Hetiegyvers - Parti Nagy Lajos

Parti Nagy Lajos

Löncsölő kislány

(Négy standard évszak Balla Zsófiának)

“…az élet úgyis szívószál…”

Ha végre itt a Vasz, és rügyre rügy tapos,

s az ajkunk föl-le jár, mint Barbie-villamos,

ne légy oly bambi már, ma light a Pep, szívem,

a fílingemre nincs szavam, csak fújom és megszivem…

Jajjj, úgy élvezem én az élet,

ottan annyira wash and go,

annyi fitneszet látok-hallok,

és még hambi is kapható.

Ha végre itt a Nyár, az vadi high nekem,

ölelj magadhoz, ó hatalmas Bigmac-em,

s míg fullig ér a száj a boldogság lecsöpp,

ájlávtól égsz az ajkamon, te extra ingyen ketchup…

Jajjj, úgy élvezem én az élet,

minden annnyira fess and jó,

annyi fitneszet látok-hallok,

és még hambi is kapható.

Ha végre itt az Ősz, a nagy pizzériás,

deresh fején halas, meg sonkás és tojás,

az elmúlás szele már épp beten neki,

de Red Bull mindig csúcsszuper, és vígan megkergeti.

Jajjj, úgy élvezem én az élet,

ottan annyira fresh and go,

annyi fitneszet látok-hallok,

és még hambi is kapható.

Ha végre itt a Tél, az tiszta beautiful,

popkornunk mint a hó, mely szájról szájra hull,

és tökre úgy ropog, hogy mást se hallani,

hát így lehet koncert alatt mindvégig csak taps’lani…

Jajjj, úgy élvezem én Vivaldit,

ottan annyira szép and jó,

annyi fitneszet látok-hallok,

és még hambi is kapható.

Tavasz

Tavasz

Szép lány ez az Irma,

csak annyit ne inna,

de a csecse-becse.

Szép lány ez az Irén,

bár túl van sok telén,

belevaló, őszülő firma.

Szép lány ez az Anna,

szíve vidám, csak adna,

egyikük sem enyém.

Szép lány ez a bor is,
teste tiszta fény,
mégiscsak van remény.

Napiegyvers - búkfaló bill

Van derűre borunk

(Tél)

Ülnék a csöndben. Ritka luxus,

sikít, visít a magány,

nem tudom, miért vár a holnap,

búvalbaszott, közönyös vagány.

Üres, semmi, üres, semmi,
kenyérre se lehet kenni,
Tél végén lankadt, fáradt ez ember
erőből, szívből énekelni.

Nem értem ezt az egészet. Hát

gondolok most egy merészet,

iszok, iszom,
mert nem tudok kérni.

Kell ez a sunyi, eszetlen,
zavaros, suta élet,

iszom még egyet, ez az egyetlen,
jobb, mint a másnaptól félni.

Napiegyvers - Petri György

William Wharton - Srapnel

Albert Du Aime, közismertebb - írói - nevén, William Wharton élete utolsó évtizedében írt könyveivel kizárólag Lengyelországban lehetett találkozni. Ezen könyvek közé tartozik a Srapnel, mely a Cartaphilus Könyvkiadó jóvoltából immár magyarul is olvasható.

A Srapnel egy tizennyolc éves ember által elszenvedett borzalom - a második világháború - emlékeinek megörökítése egy hetvenöt éves íróember tollából.

A könyv nem vetekedhet az Éjfélre kitisztul, a Madárka, vagy az Áttetsző zsenialitásával, nem is ez volt a megírásának a célja, hanem az átélt háborús élmények "kibeszélése", ezáltal megnyugvás keresése. Olyan emlékeket örökít meg, melyek közül egyeseket a feleségén kívül másnak még soha nem mesélt el. E történeteket a gyermekei sem hallották, és öregkorában is félve vetette papírra őket, rettegve attól, hogy gyermekei elveszítik tiszteletüket apjuk iránt, valamikori tettei miatt.

Nem szokványos regénnyel, hanem dokumentumregénnyel van dolgunk, mely 8 részre (Prológus; Kiképzés; Fort Jackson, Dél Kalifornia; Átkelés; Az invázió; Férfiak a háborúban; Utórezgések; Hazatérés) tagolódik. Az egyes részeken belül külön írások szolgálnak egy-egy bajtárs, tiszt, helyszín, bevetés bemutatására.

Személyes rettegése és gyávasága, gazembersége és embersége, nemtörődömsége és felháborodása, testi és lelki sérülései a témája a könyvnek. A helyszínek, a társak, a mészárlások, a banális események, és a katonai gépezet működése adnak hátteret ehhez, és teszik jobban érthetővé a történteket.

Aki ismeri és szereti William Wharton írásait, annak nem szükséges kedvet csinálni az új könyvhöz, előbb-utóbb úgyis a kezébe kerül, és elolvassa. Aki nem ismeri, annak a figyelmébe ajánlom e zseniális író dokumentumregényét, és remélem egyre mélyebbre merül el majd Wharton írásaiban.

"...Hát, ezek azok a történetek, amelyeket soha nem meséltem el, ahogyan most emlékszem rájuk, ötven év távlatából. Némelyik humoros, mások tragikusak, de összességében olyan fényben tüntetnek fel, amelyben nem akartam, hogy a gyerekeim lássanak.

Nem mondom, hogy én voltam a világ legrosszabb katonája. Voltak helyzetek, amikor egészen elfogadhatóan teljesítettem, tekintve, hogy mi volt a feladatunk: ismeretlen embereket gyilkolni. Amikor az ember egy olyan őrült pusztításnak a részese, mint egy háború, nehéz helyesen cselekedni.

Amíg nem teszünk olyat, amiért túlságosan szégyenkeznünk kellene, és nem bántunk másokat szándékosan, az az életben többé-kevésbé elfogadott. De háborúban ezt nem lehet megtenni.

Többségünk így vagy úgy, de mindkettőt megtette. Vannak, akik megtanulnak együtt élni vele, és próbálják meggyőzni magukat, hogy nem fordult elő többször, mint ahányszor feltétlenül szükséges..."

William Wharton - Srapnel (Shrapnel, Cartaphilus 2011, fordította Illés Róbert)

Napikétvers

Szilágyi Viktória
Sziklaszilárd barátság

Oly sok embert rejt a szívem,
Akikért harcolnék hűen.
Oly sok ember nyúlna felém,
De nekik nincsen remény.
Fáj, fáj, hogy csak egy vagyok,
Így osztódni nem tudok.
Nem marad semmi hát,
Csak a sziklaszilárd barátság,
Mely erős mint a szikla.
Nincs aki földbe tiporja.
A szikla is örökké áll,
Ilyen ez a szilárd barátság,
Jöjjön tél, fagy vagy orkán,
Nem dönti le a sziklát.
Ilyen az én lelkem is,
Mely rajtad mindig segít!
Bár néha megtörök,
De mint a szikla nem török!
Ne félj míg engem látsz,
Mert megmarad a barátság,
Mely míg élek szilárdan áll!

Napiegyvers - Faludy György

FALUDY GYÖRGY

Nemcsak Japánra hullt…

Nemcsak Japánra hullt az atombomba.

Tovább porlasztja a reményt s kirág

minden morált. Kit érdekel a holnap,

ha éjjel felrobbanhat a világ?

A nagy bőségben hiánycikk a szellem,

a tudomány s a technika csodás,

de mit sem ér a barbarizmus ellen.

Négy földrészen tombol a gyilkolás.

A hit, hogy jobb jövő jön, nem tér vissza.

Ketrecben, hangos bestiák közt élek

apró sarokban, jámbor humanista.

Olyan vagyok, mint aki nem leli

többé helyét s zokog, mivel ráébredt,

hogy az embertelen is emberi.

(London, 1983)

Napiegyvers - Francois Villon

NÉGYSOROS VERS,

melyet Villon halálítélete szélére írt

Francia vagyok Párizs városából,

mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,

s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,

és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

Napiegyvers - Charles Bukowski

Charles Bukowski

A varázslat meghatározása

A jó vers olyan, mint a hideg sör

mikor megszomjazol

A jó vers olyan, mint a forró pulykás szendvics

mikor megéhezel

A jó vers fegyver

amikor bekerít a tömeg

A jó vers valami amivel

keresztülsétálhatsz a halál utcáin

A jó verstől úgy olvad el a halál, mint a forró vaj

A jó vers bekeretezi a kínt

és felakasztja a falra

A jó verssel képes vagy talpaddal megérinteni Kínát

Egy jó vers szárnyalásra készteti a megzavart agyat

Egy jó vers megsegít, hogy Mozarttal kezet rázhass

Egy jó vers lehetővé teszi, hogy az ördöggel kockázz

és nyerj

Egy jó vers mindenre képes

és ami a legfontosabb

Egy jó vers tudja mikor kell

abbahagyni

Gyukics Gábor fordítása, forrás Terebess.hu

Defining the magic

a good poem is like a cold beer

when you need it,

a good poem is a hot turkey

sandwich when you’re hungry,

a good poem is a gun when

the mob corners you,

a good poem is something that

allows you to walk through the streets of

death,

a good poem can make death melt like

hot butter,

a good poem can frame agony and

hang it on a wall,

a good poem can let your feet touch

China,

a good poem can make a broken mind

fly,

a good poem can let you shake hands

with Mozart,

a good poem can let you shoot craps

with the devil

and win,

a good poem can do almost anything,

and most important

a good poem knows when to

stop.

Abe Kóbó - A Homok Asszonya

Az a megtiszteltetés ért, hogy maga Búkfaló Bill hívott meg a blogjára, egy könyvismertető erejéig (őszintén remélem, hogy utólag sem bánja meg). A felkérését köszönettel elfogadtam és igyekeztem neki eleget tenni (most sikerült).

Nézzük csak, hogy szerintem mi is a „világ legfontosabb könyveinek" egyike...

Szokásomhoz híven nem fogok bele a címben szereplő kisregény történéseinek részletes, sem vázlatos időrendi ismertetésébe, ugyanis az ilyen írások természetüknél fogva maximum kedvcsinálók (vagy kedvetlenítők) lehetnek, de semmiképpen nem pótolják az olvasás élményét! Ezen esetben kifejezetten azt gondolom, hogy az Európa Zsebkönyvek (Európa Kiadó, 1977) sorozatban megjelent, mindösszesen egyszáznegyvennyolc hasznos oldalt tartalmazó könyvecskét bárki képes lenne elolvasni, hát tegyék is azt.

Kézbe véve a könyvet, a fülszöveg azzal próbálja riogatni a gyanútlan érdeklődőt, idézem „Fantasztikus, abszurd helyzeteket teremt, hőseit kiragadja mindennapi életük keretei közül, és azt vizsgálja, milyen hatással vannak rájuk a váratlan körülmények, hogyan reagálnak a sors viszontagságaira.”, hogy itt a váratlant és abszurdot lehet majd olvasni... Biztos, hogy ez így van? Én személy szerint inkább elkerülném annak a megítélését, hogy Japánban mi számít abszurdnak...
Ami olvasás közben legelőször szembetűnik, hogy a cselekmény leginkább is az író szemszögéből olvasható. Olyan érzetet kelt ezzel, mintha csak egy személytelen hangvételű újságcikk lenne a kezünkbe, az apró betűs résznél kinyitva, ami újabb és újabb részleteket enged tudni... XY nyomtalanul eltűnt... a munkájába és személyes kapcsolataiba is belefásult tanármber, nyomtalanul eltűnt... egy mber, lepkehálós bogárgyűjtő túrája közben nyomtalanul eltűnt... Majdnem a történet feléig jutunk már, mire végre kiderül, hogy a főszereplőnk a rendkívül kiábrándultnak és gyökértelennek ábrázolt mber neve Niki Dzümpei. Zseniálisnak tartom az írónak azt a fordulatát, hogy a homokdűnék által szorongatott tengerparti falu férfi tagjai pont egy rovargyűjtőt csalnak lépre, a hangyaleső nevű rovar lárvájának módszerével (Tudniillik a lárva homokban készít megmászhatatlan oldalú tölcsért és a szélén sétáló gyanútlan áldozatra szórja a homokot, hogy az belepottyanjon. Ha máshonnan nem is, de a Vízipók-csodapók című szintén zseniális rajzfilm egyik epizódjából lehet ismerős a történet.), ha nem is halálos, de halálosan jól záródó csapdába.

Mellékes körülményként a homokgödör alján található egy házikó, benne pedig egy fiatal nő. Megdöbbentő, hogy a nő nevét soha nem tudjuk meg. A főszereplő, aki egyébként részben a kényszerű összezártság adta közelségből, részben részegségében, részben mindkettejük kedvére intim kapcsolatba van ezzel a nővel, soha nem szólítja a nevén... tán meg sem kérdezi?

A feladatuk egyébként adott, a folytonosan hulló homok elhordásában kell segédkezniük éjszakánként, különben az egész falu léte kerül veszélybe... Természetesen Niki Dzümpei-t nem olyan fából faragták (fából? hát olyan gizda, hogy a nő is elveri), aki egykönnyen belenyugszik ebbe a kényszerített szituációba...

Meggyőződésem, hogy a történetben alkalmazott kép, (a szakadatlanul „folyó” homok megállítási kísérlete) a civilizált városi lét kiüresedésének, elmagányosodásának és a szellemi munkavégzés parttalan voltának, elkeserítő kilátástalanságának (sziszifuszi jellegének) a szimbóluma... tökéletesen modellezi azt, amit nap mint nap érzek. Ehhez adódik még az a plusz, hogy bepillantást nyerünk a japánok feltétlen engedelmességébe és hagyománytiszteletébe.

A kisregény utóéletének tekinthető, hogy Hirosi Teshigahara 1963-ban rendezett belőle egy filmet, ami egyrészt zseniális alkotás, másrészt az idősebb korosztály körében ismert és népszerű is (szerencsére). A regény olvasása mellett (és nem helyett) szintén ajánlom megnézésre, nagyon érdekes bepillantást enged a japán film világába.

Végül a záró mondat, Abe Kóbó írásait narcisztikus jelzővel illetik, erről az a véleményem, hogy mivel a szerző japán, ezért a kulturális gyökereire, fogalmaira nincs európai mérce, nem nekünk kéne megítélni ezen voltát. Továbbá ezen könyvét sokan kafkai párhuzammal illetik, pontosabban oda szeretnék emelni Kafkát, ahol a japán prózairodalom van... nos ezt kategorikusan visszautasítom! Amíg Abe Kóbó egy zseniális japán író, addig Kafka egy szomatoform személyiségzavaros beteg európai, aki anno ügyesen elkerülte a bitófát (az én szememben nem kerülte el, azóta is lengeti a szél), a műveit semmilyen körülmények között nem említeném egy lapon ezzel a kisregénnyel!

Abe Kóbó további hozzáférhető művei, A dobozember szintén hasonló témákat feszeget, mint a fent említett kötet (Magvető, 1979) és A negyedik jégkorszak, ami a szerző egyetlen Sci-Fi műve (rövid ismertetője szintén elolvasható tőlem).

A világ legfontosabb könyve

Zavarban vagyok. A napokban megnéztem az Éli könyve című erősen felejthető sci-fi-t melynek központi szereplője a Biblia, amit tűzön-vízen át visz hősünk nyugatra, mint a Világ Legfontosabb Könyvét.

Tényleg a Biblia a legfontosabb könyv? Fontosabb-e vajon a Tóránál, vagy a Koránnál?

Mitől válik a legfontosabbá egy könyv? Attól, hogy a legtöbben olvassák a világon? Vagy a legnagyobb hatást gyakorolja az emberiség szellemiségére? Esetleg a legdrágább?

Fontosabb-e a Biblia tehát a Da Vinci-kódnál? Vagy a Harry Potternél? Vajon az Encyclopaedia Britannica a fontosabb, vagy John James Audubon Birds of America című könyve (mely kábé 2 milliárd Ft-ért cserélt gazdát)?

Melyik a világ legfontosabb könyve? Nem jutottam közelebb.

Erősen vívódom, hogy melyik könyvet vinném magammal egy lakatlan szigetre. A kedvencem a 22-es csapdája, de nem hiszem, hogy erőt tudna adni a túléléshez. Talán mégis a Biblia? A Kámaszútra nem sokat érne ilyen helyzetben...

Tanácstalan vagyok.

Napiegyvers - Robert Burns

Robert Burns

Ha mennél hideg szélben

Ha mennél hideg szélben

a réten át, a réten át,

rád adnám kockás takaróm,

öleljen át, öleljen át!

S ha körülzúgna sors-vihar

rémségesen, rémségesen:

szivemben volna házad,

oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,

sötét, veszett, sötét, veszett:

mennyország volna nékem az

együtt veled, együtt veled!

S ha volnék minden föld ura

az ég alatt, az ég alatt:

koronám legszebb ékköve

volnál magad, volnál magad!

Weöres Sándor fordítása


Oh Wert Thou In The Cauld Blast 

Oh wert thou in the cauld blast,
On yonder lea, on yonder lea,
My plaidie to the angry airt,
I'd shelter thee, I'd shelter thee;
Or did misfortune's bitter storms
Around thee blaw, around thee blaw,
Thy bield should be my bosom,
To share it a', to share it a'.

Or were I in the wildest waste,
Sae black and bare, sae black and bare,
The desart were a paradise,
If thou wert there, if thou wert there.
Or were I monarch o' the globe,
Wi' thee to reign, wi' thee to reign,
The brightest jewel in my crown
Wad be my queen, wad be my queen.

Na írok én egy novellát.
Öreg eszkimó és a tengerpart (ez a címe, ne zavarjon össze, hogy van egy hasonló című nagyon hosszú könyv is, ez sokkal jobb)
Joe a nagyon öreg eszkimó már annyira öreg volt és magányos, hogy kizárólag a fagyos tengerparton sétálgatott. Nem bírta már berántani a Vetyerok típusú motrot a csónakján, mert azt még Feket János eszkimó is egy hét extra ráedzéssel tudja csak berántani.
Evezője meg rég nem volt Joenak mert az elmúlt télen elcserélte benzire a Vetyerokba, ami a fenti okok miatt egy elcseszett rossz cserének bizonyult. Így ottragadt a tengerparton.
Életét úgy tengette, hogy néha ENSZ helikopterek bukkantak fel az égen és sajtburgeres zsákokat dobtak le neki. Ezeket eszegette, fogatlan vén arcával. Az ENSZ az úgy került a képbe, hogy eredetileg afrikai éhezőket kellett volna a magasból sajtburgerrel dobálni, de mivel ezek olyan svéd ENSZ alkalmazottak voltak akik nem szerették a hosszú utazással járó vesződséget, és hát azt a cudar meleget sem ami az afrikai kontinens jellemzője, ezért inkább úgy gondolták, hogy ledobják a cuccost Joenak, jó helyen van az ott is.
Egyszer ahogy Joe sétállgat a tengerparton, néha felpillantva, nehogy telibe találja egy zsák sajtburger, talált egy halott bébifókát. Nagyon felháborította ez az értelmetlenül rövid élet, ezért magához ölelte a halott bébifókát, aki a tesmelegtől, és a szívmasszázsként ható tapogatástól életre kelt. Így aztán mind a ketten nagyon megörültek, azóta együtt élnek, Joe néha ad a fókának egy kis sajtburgert, a fóka pedig nyers hallal örvendezteti meg az öreg eszkimót.
És levonom a tapasztalatokat is.
Ne vegyél Vetyerokot, mert szart se érsz vele, ha nem vagy rendesen kigyúrva.

Novella március tizennegyedikére

Annak idején írtam egy novellát, azonban a szőrösszívű, hozzánemértő szerkesztő sajnos akadályozta a megjelentetését.

Pedig benne volt minden! Szinte az egész élet: születés és halál, szex és szerelem,  a dolgok folyása, bársonyfényű spirális mélység, bűvös barlang, és csillogó galaktikus mindenség. A választott téma az emberiség közel felének a vágyát biztosan szimbolizálta.

Rövid, mégis frappáns írás, nem várt csattanóval.

Ahogy kell. Szépirodalom.

A mellőzés miatti tüske azóta is bennem van, talán ezért kezdtem el vezetni ezt a naplót, a blog írása kissé feledteti az átélt traumát.

Ma ezt a hiányt kielégítve, közzéteszem az első és egyetlen írásomat, mely a bejegyzéshez fűzött 1.sz. megjegyzésben olvasható. Ígérem, nem írok több szépirodalmat. Sem csúnyát.

Aki megfejti, hogy miért március 14.-t érinti a téma, értékes megjegyzéseket kap ajándékba! 
(gsxrfans-őr nem játszhat, hehe)


(ezt a bejegyzést tavaly novemberben írtam, és ma majdnem elfelejtettem közzétenni)

Tóth Krisztina: Pixel - részlet

"  A Föld nevű bolygó találomra kiválasztott pontján tartózkodom emberi testben. Tekintetem végigfut a végtelen, sárga porral borított parton. Nyitott szememben tágas, vibráló vízfelület tükröződik. Fel kell jegyezni mindent.

   Talpam alatt süppedő talaj, felettem csillagtalan égbolt. Hajnalra a homoknak nevezett sárga por kihűlt, de mire a lények kirajzanak a fényre, ismét felmelegszik. Suta mozgással haladnak át látóteremen, többnyire a tengerhez igyekeznek. Nagy utat megtesznek fémpáncéljaikban a partig, de ha elérték a vizet, néhány különös, hadonászó mozdulat után kijönnek belőle, és sietve letörlik magukról.

Ide-oda mozgásukat életnek nevezik: a hangokkal és gesztusokkal kísért cikázás jelentéktelen ideig tart. Többnyire ugyanazt ismételgetik: futnak, sírnak, cipekednek, emlegetik és mérik az Időt, testükön mutogatják múlását, a testet meg hol kitakarják, hol elfedik. Egymást nem értik, sorsukról mit se tudnak, istenítik és félik a Véletlent. Az emberlények az időt csak visszafelé olvassák, előrefelé soha. Estére bedobozolják magukat, testüket kitakarják, a vizet fémcsövekből fröcskölik bőrükre, majd megint sietve letörlik. A szertartást naponta megismétlik, valószínűleg az áttetsző Vizet is istenítik, akár a számukra megfoghatatlan Véletlent és Időt.

   Amikor cikázásuk véget ér, testüket a föld alá teszik. Ilyenkor nem ugyanabba a fémpáncélba csomagolják magukat, amiben újtaikon mozognak, hanem egy másikba: ez utóbbi fából készül. Fémpáncéljukat soha nem rakják a föld alá. Ha ép, attól fogva másik egyed hordja, időnként egymást közt is cserélgetik. A partra viszont páncél nélkül jönnek, puha testüket kitakarják. Általában mozdulatlanul fekszenek a fényben. Vélhetően a barna homokhoz hasonlatos rejtőszínt kívánják elérni, ennek viszont ellentmondanak a rajtuk látható élénk textildarabok. Megmagyarázhatatlanul hosszú ideig dermednek így, talán valamiféle kozmikus sugárzást próbálnak felfogni. Nyilván ezt a célt szolgálják a föléjük terjesztett különféle mintázatú ernyők is. Némelyek beszéd helyett gömb alakú tárgyakkal kommunikálnak, a dobások ritmusa változó. Ha nagy, gömb alakú tárgy feléjük száll, hajlonganak előtte, a még kicsi gömböket viszont egy erre a célra készült lapos, kerek szerszámmal fenyítik. Két kifejletlen nőstény testével körkörös jeleket ír a homokba, ezek fentről valósínűleg jobban olvashatóak és az ernyők mintázatát utánozzák. Az egyik nőstény huszonhat évig fog élni, akkor összetörik a fémpáncélja és a föld alá teszik. A másik hosszabb életű lesz, de embertestét nem szereti, végül harmincévesen felvágatja és két zacskót dugnak a bőre alá. Sok nőnemű egyeddel elvégzik ezt, a zacskók bent maradnak, ezt az egyedek békésen tűrik. A zacskók célja ismeretlen. Egy fiatal nőstény épp az utódját viszi, ennek fémpáncélja még nem fejlődött ki, puha kerekes tokját nem tudja egyedül mozgatni, az anyja tolja benne. Egy másik nőstény fejére tett ernyővel szeretne fényjeleket felfogni, és kezdetleges, kézzel készítet úrhajót próbál a szélbe ereszteni, amelyet papírsárkánynak nevez. A primitív fejernyő neve kalap. Rögzítem ezt is..."

Tóth Krisztina - Hazaviszlek, jó? (Magvető, 2009)