2014. november 14., péntek

Mostanában (röviden az Armadáról és a Csontdarálóról)

China Miéville - Armada



Miéville termékeny képzelete be tud népesíteni akárhány világot, és mindezt olyan könnyű kézzel megrajzolva, olyan részletgazdagon, amire talán szükségünk sincsen. Határtalan a fantáziája, de ez a cifraság éppen emiatt kissé terméketlenné is válik egy idő után, hiszen nincs valódi funkciója. Talán ezért is van az, hogy e regénye nem tudott igazán megérinteni.
Ennek ellenére valahogy mégis közel tudott kerülni hozzám. Aminek az lehet az oka, hogy a világa (számomra) furcsán, ismeretlenül is ismerős, mert egy passzív, lassú, introvertált, tépelődő, a környezetét félig kívülről, idegenként szemlélő ember (Bellis) karakterén keresztül ismerhetjük meg.

Az Armada egy úszó város, mely évszázadok óta járja a tengereket. Városállamokra (sodrásokra) tagozódik, mindegyik sodrás egy-egy, sajátos szabályokkal bíró feudális rendszert alkot. A Szeretők párosa vezeti a legerősebb sodrást, arcukon egymás tükörképeiként elhelyezkedő hegekkel borított arcú ösztönlényekként, és egyben pontos tervet követő uralkodókként. A terv: eljutni oda, ahová még eddig senki nem jutott el, felkutatni a valószínűségek, a lehetőségek határát.

Armada erejét a szabadsága adja, hiszen ez egy tengereken úszó, mozgatható-, és saját erejéből lassan mozgó város. Lakói szabadok a maguk elzárt módján, elrabolt hajók valamikori utasai, vagy felszabadított rabszolgái. Kalózkodásból élnek, és a mindennapok apró-cseprő munkáiból. Bellis - e zárkózott, magányos ember Új-Crobuzonból - az ellenpontja Armada világának, hiszen kitörni, hazajutni vágyik.

Spoilerveszély nélkül nem szabad a történetről bővebben mesélni, talán annyi elég is, hogy ezt a sok évszázados szabályrendszert írja felül egy grandiózus, pusztító vagy felemelő terv, a maga minden veszélyével és lehetőségével.

A többit megtudod ha elolvasod, érdemes.

China Miéville - Armada (Metropolis Média, 2008, fordította Juhász Viktor)

(Csak zárójelben jegyzem meg, azt is halkan, hogy egyrészt a fordítás kiváló, másrészt a kötet olyan mennyiségű helyesírási hibával terhelt, ami túltesz minden határon. Zavaró, bosszantó, felháborító, kisszerű munka, gondolom a kiadó megspórolta a kapcsolódó költséget.)



Wolf Haas - Csontdaráló


Haas nem hétköznapi modorral terhelt. Hogy ez valóban teher, vagy inkább felszabadító, azt persze mindenki döntse el maga.

Nem árulok el nagy titkot, minden lelkendezéstől mentesen, hogy nekem nagyon bejön ez a stílus, mert tátott szájú olvasóként könnyű félretennem a nemlétező kékharisnya szemüveget. Persze szükséges hozzá egyfajta nyitottság, ami képessé tesz Brenner/Haas kocsmafilozófiájának és humorának befogadására.

Könyveiben talán azt élvezem a legjobban, ahogyan leleplezi a hétköznapi - városi vagy falusi - gyarlóságokat osztrákiában. Van egy fellengzős, nyugat-európai kép az emberben Ausztriáról, amit Haas minden allűr nélkül oszlat szét, és teszi nyilvánvalóvá a kisszerűségeket, azt, hogy valahol nagyon hasonló hétköznapi káeurópai mentalitás terheli ezt a nyugat és kelet közé ékelődött vidéket is, mint kis hazánkat. Persze ez nem véletlen, a Monarchia, a több évszázados közös történelem, a geopolitikai meghatározottság miatt nem is nagyon lehet ez másként, hiába vannak több évtizedes gazdasági-kulturális előnyben.

Brenner ebben a krimiben ezúttal egy kisvárosban (Stájerország - Klöch) nyomoz, szerepet játszik még pár festő, szobrász, jugó focisták, adjunk hozzá egy csipetnyi kuplerájt, pár gazdátlan emberi csontot és koponyát, pár ezer panírozott formában leledző csirkét, egy ezüstszínű Porschét, és egy talányt, hogy miért keveredik a csirkecsont az emberével.

Fenomenális.

Wolf Haas - Csontdaráló (Scolar Kiadó, 2009, fordította Bán Zoltán András) - a szokásos minimalista (de marha jó) sárga-fekete borítóval.