Az Író.
Tar Sándor a magyar novellairodalom egyik legnagyobb alakja.
Írt filmregényt, bűnregényt, kisregényt, és nyolc novelláskötetet. A rendszerváltás környéki évtizedek alulról jövő krónikása, szociográfusa.
1941-ben született, szegényparaszti családban nőtt fel. Technikusként végzett, és helyezkedett el a debreceni műszergyárban, ahol 1992-ig, kirúgásáig dolgozott.
Autodidakta módon képezte magát, ismerkedett meg irodalommal, kultúrával. 1991-től a Holmi szerkesztőbizottságának a tagja volt.
József Attila-díjas, és Márai Sándor-díjas író.
2005-ben hunyt el, kiközösítve, magányosan, lelkileg megnyomorodva.
Az úgynevezett magasirodalom, bár kereste - az Élet és Irodalom munkatársának hívta - nem fogadta be, kívülálló volt, és maradt. Kívülállásának oka személyes, saját (tragikus) döntésén alapult, közege azonban mindig is a lakótelepi környezete, a munkásemberek, a kocsmák közönsége volt.
Évente Tar-túrát szerveznek a tiszteletére, ahol felolvasásokat tartanak, végigjárják a hétköznapjainak az állomásait, elsősorban a kocsmákat - közöttük törzshelyével, a Balszélső sörözővel.
A Besúgó.
Tar Sándor harmincnyolc éves volt, amikor – 1979-ben – a debreceni Állambiztonsági Hivatal III/III-as tisztjei két zsarolási tétellel keresték meg, „sikerrel” beszervezték, és ügynökként a Kenedi János-féle ismerősi kör megfigyelését bízták rá (forrás: Tar Sándor: Az áruló - Ügynökügyek irodalmi színtéren).
A leleplezését (1999) követően kezdetben mértéktartó, majd heves, indulatos viták kereszttüzében állt. Szabó Istvánnal ellentétben nem került sor mellette nagy összeborulásra, a kezdetben baráti gesztusokat követően több ok miatt is egyre inkább elhatárolódott tőle mindenki, és került - most már életében is - a Térkép szélére. Nincs mentsége. Erkölcsileg és fizikailag is megsemmisülve, több öngyilkossági kisérletet követően, alkoholistaként, magányosan halt meg.
A mi utcánk (Magvető, 1995.)
A Mi utcánk novellái még hordoztak magukban valamiféle cifra nyomorúságot, keserédes humort. Lehetett nevetni rajtuk, és ezáltal magunkon. Szerethető novellafüzér, olyan ember tollából, aki mindent tud a falusi életről, a kisemberekről, a nyomorról.
"Ültek az ágyon, és már nem tudtak beszélni semmiről."
"Aztán arra gondolt, hogy tulajdonképpen még előtte az egész élet, és ettől meg kell bolondulni."
"Ezeket? Isten? A saját képére?"
"Neki lehet hinni, mert erős, mint a vas, érettségizett, sörrel itatja a lovát, és olyan szavakat mond, hogy ráció meg evidens."
"Most sem jutott tovább hat felesnél, viszont négy sört ivott rá, aztán lemosta magáról a vért, és azt súgta a kutyának, hogy ez egy komoly hely."
A Térkép szélén (Magvető, 2003)
A Térkép szélén novellái már többségében kiábrándultak, és olykor erőszakosak. A húsunkba vágnak, marcangolnak, és nem eresztenek.
Nyers, tömör, lecsupaszított, szívbe markoló történeteket mesél el a lét perifériájára került emberekről. Testközelből.
Emberekről, ír, akiknek jobb lett volna meg sem születniük.
Emberekről szól, akik nem ezüstkanállal a szájukban születtek, akiknek sem egészségbiztosításuk, sem bankbetétjük, sem kiemelkedő képességeik nincsenek, mégis élhető életet szeretnének.
Novelláiban a nincstelenek lehetetlen hétköznapjai elevenednek meg. Életek, melyek lassan csúsznak szét, és kerülnek egyre lejjebb, és lejjebb.
Kíméletlen történetek a bennünket körülvevő kapitalizmusnak nevezett világ első vadhajtásairól, a rendszerváltásról (gengszterváltásról), a gyárak bezárásáról, a munkások utcára kerüléséről.
A tehetetlenek, az öregek magányáról, a betegségről, a pénztelenséggel és az éhséggel folytatott reménytelen küzdelemről.
Ahol az alkohol, a mámor az egyetlen vigasz, és gyógyszer.
A szürke galamb (Magvető, 1998)
A végére hagytam, mert utoljára ezt olvastam el, de a keletkezési idejét tekintve az előző két írás közé kellett volna tennem. Bűnregény. Az vajon micsoda? Krimi? A csuda tudja, a zsáner szabályai itt nem érvényesülnek - tulajdonképpen mindegy is, hogy ki és mit tett, ugyan kiderül, de érdektelen, a legfontosabb kérdésre, a miértre úgysem kapunk választ.
Súlyos könyv, ólomnehéz.
Minden történet mögött ott egy másik, minden ember mögött rejtezik egy másik. Mindenki tett valamit, aki nem, az is bármikor tehet. A galambok is megbolondulnak, szintúgy, mint az emberek, egy végtelen keringés és marcangolás mozaikszerűen összeálló, csapongó története ez. Nem ereszt. Rendőr, bűnöző, ártatlanság és romlottság, igazság és hazugság, szeretet, Tar bedobta őket egy nagy kalapba, összekeverte, és a képünkbe vágja, nesztek, nyájas olvasók, a tiétek. Imádtam. Máris újraolvasnám, ha az élet nem lenne olyan rövid.
"Ceglédiné, mondta hosszú hallgatás után, ez a város megőrült. Ez nem a járvány, itt már mindenki magától hülye. Menjünk innen."
