Figyelem, nyavalygás jön. Előre szóltam!
Terápiás céllal élek meg mostanában dolgokat. Egyre csökkenő sebességgel, és feszültséggel, lassan szépen, csinosan.
Vegyük például az alvást. Terápiás céllal nem alszom mostanában, a családom azt gondolja, hogy ez az oka a depressziómnak (letargiámnak, melankóliámnak, kankómnak, nem is tudom, hogy mimnek). Pedig ez csak a következménye valaminek, amit megfogalmazni nem is igazán tudok. Vagy csak nem akarok. Az alvás az egyik legerősebb oldalam volt eddig, egy sport, amiben legalább kiemelkedőt tudtam nyújtani, hát mostanában csak a plafont bámulom, vagy hajnali négyig-ötig nyomom, éjféltől, egytől, aztán nézek ki a fejemből. Most is itt ülök hajnali négy körül a gép előtt, előttem egy pohár bor, befejezve egy nem túl hosszú aktív alvással töltött időszakot (kb. egy óra) követő kádban olvasást. Végére értem egy újabb regénynek, ajvé, olvassatok Joseph Hellert, ha jót akartok tenni a világgal, csak ezt tudom ajánlani mindenkinek. Aztán jön egy Camilleri-könyv, hála a Hármas könyvelésnek, legalábbis remélem, hogy működni fog a dolog. Ha nem, átkot szórok rájuk, ami - lehet hogy meglep a dolog - nagyon is működőképes tud nálam lenni (hehe). Kora délután persze úgy tudnék aludni, mint a mormota, ami jó dolog is, csak akkor az éjszakai többfelébredéses, pihentető négy órás alvásom sincs meg.
Terápiás céllal iszom. Sok ismerősöm fejezte már ki fejcsóválással nemtetszését emiatt, mások szarnak rá, egyesek meg azt szokták mondani, hogy az alkohol nem megoldás, pedig hát már hogy a fenébe ne lenne az! Valahogy könnyebbé teszi a dolgokat. Egészséges távolságra vagyok az absztineciától (orrtő-köldök-bal mellbimbó-jobb mellbimbó, csak hogy baj ne érjen), és az alkoholizmustól egyaránt. És valahogy szebbé is tesz. És okosabbá is.
Valahogy olyan dolog ez, mint a középiskolában, ahol az volt a menő dolog, ha rajtam volt a legfrissebb Lacoste póló (nem volt rajtam), és beszámoltam arról, mekkorákat is ittam én (nem ittam). Beszélni kell róla, mint a már nem létező csajozásról, a bulis hajlamokról, a füvezésről, ilyesmiről. Jellemző dolog, hogy kedvezménykártyám csak kocsmá(k)ba szól és könyvesboltokba, a benzinkútnál és a mekdónál is hiába kérnek tőlem szmartkártyát, a ruhaüzletben másikat, olyan nekem nincsen.
Mostanában képregényfogyasztó is vagyok, a terápiás célú olvasás keretében, ami azért meglepő a magam számára legalábbis, mert nem voltam érdeklődője a témának, és kisiskoláskorom dr. Justice képregényei óta talán csak a Hellboy mozgatta meg egyedül a fantáziámat. De itt van a Walking Dead, ami azért gyönyörű, mert a zombik csak díszletek a történetben, mint ahogy a zsánerekben is csak díszlet számomra az idegen bolygó, és a gyilkosság a budoárban. Ami igazán érdekel, az az emberi kapcsolatok, nahát, és mi más kavarhatná meg a szálakat, mint egy jó kis kataklizma, kitudjamiértisvilágégés, ahol a sok jó és szar ember zombivá válik, az utcasarkokról ismerős lassú mozgású, foszlóban lévő emberszerű lénnyé. Pár túlélőről, konfliktusaikról, magatartásuk, világfelfogásuk megváltozásáról szól ez a fekete-fehér képregény, egy olyan világban, ahol tényleg ajándék minden nap. Nincs televízió, elektromos áram, egészségügy, szemétszállítás, meleg víz, egyszóval nincs meg mindaz, ami meghitté ugyan nem-, de kiszámíthatóvá és békéssé igencsak tudja tenni a hétköznapjainkat. Szeretnek, gyűlölnek, ölnek, és halnak ezek a szereplők, majdnem, mint a való életben, nap mint nap veszítenek el maguk közül egy életet, vagy akár egy testrészüket. Túl kell élni valahogyan. Embernek kell maradni, de az Ember fogalma bizony megváltozott. A nyolcadik részénél tartok, és van még egy csomó hátra, szerencsére.
Terápiás céllal nyomogatom a mobiltelefonom képernyőjét. Szépen lassan jöttem rá, hogy ha nem férek a számítógéphez, akkor kell egy tablet (nem vált be), vagy valami, amin keresztül elérem az e-mail-jeimet (a kutya sem ír nekem), a blogot, a híreket, a könyves témákat. Szigorúan csak magunk között, mindig lesajnáltam azokat az embereket, akik a mobiljukkal töltik el az utazást a metrón, és hát kulturálisan kiemelkedem a sok háromdés játékot játszó, zenét hallgató, vagy a haverokkaldumcsizó humanoid közül, hiszen én előre megfontolt szándékkal, és tudatosan nyomkodom összevissza a telefon képernyőjét. Ablak a világra, ahogy elcsépelten szokták mondani, de hát persze ez is csak olyan drog (mint a könyv a metrón), ami segít abban, hogy ne kelljen az emberekre nézned.
Apropó, emberek. Rendes embernek gondoltam magam mindig, többnyire mások is annak tartanak (amíg jobban meg nem ismernek), átsegítettem mindig az időseket az utcán (ha akarták, ha nem), átadtam a terhes nőknek-, és a gyűrött arcúaknak az ülőhelyet, mosolyogtam a gyerekekre, elérzékenyültem az érzelmes történeteken, és így tovább, és így tovább, hát ez változóban van mostanában. A filantrópiám csak a mizantrópiámat erősíti meg, és ez nem póz, csak egyfajta zsibbadt állapot. Az embereket úgy általában nehéz szeretni, ebben talán egyetérhetünk (buzi helyesírás-ellenőrző, ez vajon már miért nem egy szó?), ezért talán nehéz elítélni bárkit is, ugye. Szerencsésen kivontam magam mostanában a forgalomból, kevéssé izgatnak a dolgok, a konfliktusok nagy részét csak kívülről szemlélem, a félelmeimnél is lecsavartam a hangerőt. Mindig másoknak akartam megfelelni, mások problémáin rágódtam, hát ennek a nagy része bizony oda. Még sokat beszélgetek magamban, rágom belül a gittet, vívódom és töprengek, de skizofrén nem vagyok (a hangok is megmondták), és a görcsös feszültség, az üresség is múlóban. Sokat tanultam az elmúlt időszakból, az emberekről, olyan dolgokat tudtam meg magamról és másokról, amiket soha nem szerettem volna tudni, és olyan pozitív dolgok is kiderültek egyes emberekről, amiket még csak nem is sejtettem.
A terápiás célú csavargás sem vonz már, most már nem csak sietek az utcán, róva a kilométereket, szinte futva, hanem sétálok, és nézelődöm is, figyelem az embereket, a házakat, a környezetet, a miegymást. Felfedeztem Budapestnek egy másik arcát, a szemetes, büdös, hajléktalanos, élhetetlen, nyomorgó városon túl egy másikat, köszönhetően inkább belpestnek mint Budának, egy hangulatos, gyönyörű házakkal teli várost, ahol nagynéha még fényt is látok az emberek szemében. Nahát!
Pár hónapja levágattam a hajam, most már három millimétereset hordok, persze ennek sincs semmi jelentősége, csak nagyon szórakoztató látni, hogy kik azok, akik nem csak nézik, hanem látják is a másik embert, mert bizony a legtöbben nem ismernek meg. Olyan ez, mint valami álarc, amire ugyan szükség nincsen, mégis nagyon hasznos.
Terápiás céllal írom újra a blogot, és használom a twittert. Írni jó, az sem nagy baj, ha nem olvassák.
Ma az új használt skodánkkal megjártuk Salgótarjánt, kint voltam a temetőben a családdal, gyomorszorító érzés volt a együtt lenni apám sírjánál a gyerekeimmel, akik még kicsik ahhoz, hogy megértsék a helyzet tragikumát és fonákságát.
Aztán elmentünk Tökre, egy volt kollégám invitálására, ahol is sokat nem maradhattunk, mert folyt a borászatában a munka, de azért kóstoltunk mustot és bort is, és kaptunk is (köszönet érte) és vettünk is jó fehérborokat.
És így tovább, és így tovább.
