Hiába minden, hiába kába, az igazság kövét sajnos nem találja, azaz - Nájrobi a dídzsé

Nájrobi a dídzsé

írta búkfaló bill verse

Disznónyi cérnaszálon csüng az édes álom

Fején hamu, és az alsónadrágon

nadrág, converse, batman póló

Szemüveg, tárca, telefon (hm, egész jó),

Autóban ébred, agya zsibbadt, kába

Ha egy a Zisten, ma nem megy munkába

Ruhája csuromvíz, de a lelke könnyed

Éjszaka csak ropta, úgy tűnt, hogy jó az ötlet

Fehérbor és suna, suna, suna hátán

Szemében még párszor kigyúlt a szivárvány

Keménymellű cicák, éjberingó vágyak

Repült mint a macska, míg csak le nem álltak

Aztán balra fordul, ott ül Ő is rögtön,

Szája horkant egyet, hosszú haja ködmön

Keresve sem talál mostan jobbat, szebbet

-Legalább inni adj - kérlel, csak egyet

Mellén, dupla halmon, pihen a tartója

Kicsit izzadt a puha, szép pihés tarkója

-Hogy kerültünk ide, miért vagyunk mi itten?

-Búzaföld szélében? Tudja a Jóisten.

Ébredezik a táj, kósza sapiensek

Nyújtózva pisálnak, röhögve vizelnek.

Nájrobi a dídzsé,

Nájrobi a dídzsé

Édes pici babám,

Vér ne váljon vízzé.

Vihar előtti dadaista rigmus

MIVAN?  írta: Szergely Butov verse

mi van a tehééén fenekééén,
mi van a tehééén fenekééén,
te keretééén...
mondom a tehééén...

mi van a keretééén fenekééén,
mi van a keretééén fenekééén,
te tehééén...
mondom a fenekééén...

mi van a fenekééén tehééén,
mi van a fenekééén tehééén,
te fenééék...
mondom a kretééén...

...szervusz kedves versmondó lány, de jó a melled!

Juhász Gyula - A szépség betege

Már fáj nekem a szépség. Belefáradt

Borús lelkem a ragyogó világba.

Idegesít a harsány tüzű tájak,

Szerelmi lázak kába muzsikája.

Elég volt ez a bűvölet. A szépség

Beteggé tette szívemet nagyon.

Jőjj tompa kín, kopár bú, lomha kétség,

Világokat felhőző unalom!

Magányos szenvedésem odújába,

Mint sebzett medve, behúzom magam

S tavaszig ott maradok hangtalan.

A szép szó pusztába kiált hiába,

Károg a varjú, vijjog a vihar:

Betakarózom vad dalaival

Kurt Vonnegut – Az ötös számú vágóhíd

A címe postosabban „Az ötös számú vágóhíd avagy A gyermekek keresztes hadjárata Szolgálati tánc a halállal” írta: Kurt Vonnegut...

Avagy, ha nagyon akarom erőltetni a cselekmény szálak értelmezését, akkor elsősorban a második világháborúról olvastam naturális részletességgel. Drezda porig égettetéséről bombázás által... Arról, hogy milyen „csodálatos” az az amerikai társadalom, ahonnan a fronton bevetett gyerek-katonákat kiragadták. A „dicsőséges” amerikai hadseregről... ahol nyomokban sem létezik bajtársiasság, ahol lenézik azokat, akiknek nincs rangjuk... Fiatal koruk ellenére elképesztően torz és iszonyú buta lényekről... A regényben több olyan karakter is felbukkan, akik kiverték a biztosítékot. Végletekig fokozza a kontraszthatást, ahogy az örökösen sodoródó, a légynek is ártani képtelen Billy Pilgrim nevű főhős konfrontálódik velük (szenvedő alanyként). Például jól esett volna, ha Roland Weary nevű gyakorló pszichopatából, vagy Paul Lazzaro mitugrász törpeköcsögből Billy rendesen kiverni a szart, nem tette... Billyben nyomokban sincs jelen a hősiesség... „Így megy ez...” Prof. Rumfood, a rohadék vén trotty esetében például teljesen értetlenül álltam (az olvasni ige jobb lenne) azon jelenség előtt, hogy Billynek még arra sem volt igénye, hogy a valódi emberi „értékeire” rávilágítson... Úgy látszik ilyen srác ez a Billy Pilgrim, vagy az amerikai egy ilyen kultúrkör. Ezt nem tudhatom... „So it goes.”  Én minden esetre soha nem voltam rest megkérdezni bárkitől (nemre, korra, vallási felekezetre, bőrszínre való tekintet nélkül), hogy miért alít egy színes kukás zsákot ide illő ruházatnak, vagy mikor szíveskedik a továbbiakban megkímélni az emberiséget a zagyva harákolását kísérő dögletes szájszagától... ;-) Na, hát ez meg így megy.

Amitől végül a regény nem volt értelmezhető háborús dokumentum könyvként, az a tralfamadori szál, az időben történő folyamatos ugrálás és a rengeteg elpufogtatott SF novella ötlet. Billy tulajdonképpen folyton időalagutakba (időVonnegut-akba) kukucskál be. Tudjátok Tralfamador az a helye az univerzumunknak, ahonnan a repülő csészealjak (ebben az olvasatban nem családi veszekedés, hanem közlekedési eszközként) jönnek, azokkal a klotyópumpa alakú lényekkel, akik a tenyerükön hordják a szemüket és azzal skubiznak szerteszét, négy dimenzióban... Egyébként meg egy nyavalyát... Billy egyszerűen annyira magányos és elveszett élőlény, hogy még a kétmázsás feleségét sem meri magához közel engedni (nem úgy, persze nyilván rakta mint a lovat)... sem szellemileg, sem érzelmileg. „Nélkülem múlsz el életem.” (ezt egy nagyon kretén nőtől idéztem, akinek nem emlékszem a nevére, csak arra, hogy minden foga pudvás volt és rettegtem, hogy közelebb hajol) vagy valami hasonló a felállás. Kénytelen komplett filozófiát kitalálni magának, idegen lényekről és nem létező szituációkról vizionálni olyan erősen, hogy a gatyájába élvez... hogy viselni tudja az egyébként „megvalósult amerikai álom”-nak is felfogható „életét”. Ez meg így megy...

Ami miatt különösen tetszett az egész móka (mármint Vonnegut könyv olvasózás), az a Maecenas Könyvkiadó által kiadott kétnyelvű kötet. Felváltva tudtam fordításban és eredeti nyelven is követni a fejezeteket. Bár az angolom elég fika, de meg kell mondani, a magyar fordítás zseniális, az eredeti angol szöveg úgyszintén az és könnyen érthető. Vadászni fogom ezeket a köteteket, mert egyrészt Vonnegut-ot olvasózni jó (akár magyarul is) „így” olvasózni pedig még jobb!

„Poo-tee-weet?” zárom soraimat, akarom mondani „Csip-csirip?”

Mi van terítéken

Arra jók a tervek, hogy ne valósítsuk meg őket. Könyvlista arról, ami mostanában előttem áll:


The Walking Dead - 6-9.
Sandman - 2-4.
Watchman - 1-3.
A setét torony 1-2.
Transmetropolitan 1.
Velencei mese.
Cserna-Szabó András, Fehér Béla - Ede a levesben
Borisz Akunyin  (címet nem írok, az összes magyar nyelven megjelent könyve)
Neil Gaiman - Tükör és füst
William Wharton - Hírhozók
Temesi Ferenc - Bartók
Závada Pál - A fényképész utókora
Krzysztof Varga - Turulpörkölt
G.R.R. Martin - A jég és tűz dala sorozat 4. és 5. kötete
Audrey Niffenegger - Az időutazó felesége
Esterházy Péter - Harmonia Caelestis
Amin Maalouf - Eredet
Amin Maalouf - A pápa rabszolgája, Leo Africanus
Kurt Vonnegut - Vámpéterek, foma és nagybömbök
Lackfi János - Halottnéző
Vladimir Nabokov - Gyér világ
Vladimir Nabokov - Ada
Claudio Magris - Vaktában
Nick Hornby - Fociláz
Jo Nesbo - Nemeszisz
John Fante - Kérdezd az út porát
Lakatos István - Dobozváros
Kazuo Ishiguro - Napok romjai
Dashiel Hammet - A máltai sólyom
Dennis Lehane - A Mystic river rejtélye
Robert Charles Wilson - Pörgés
Charles Portis - A félszemű
Donald James - Monstrum
Lauren Beukes - Zoo City
Paolo Bacigalupi - A felhúzhatós lány
A. és B. Sztrugackij - Nyugtalanság
Anthony Burgess - Enderby tetralógia
és még skandináv, brit, cseh, latin-amerikai, kínai és magyar novellaválogatások, félbehagyott könyvek...


A változtatás jogát jócskán fenntartva, a frissen megjelent, izgalmas könyvek előznek.

A szürke(ség) ötven árnyalata

A könyvet nem olvastam, csak a recenziókat, és ha az a sok rossz, amit leírtak róla nem lett volna elég, hát itt van ez a kirakat, mely végleg elvette tőle a kedvem (és még csak le sem tudtam a mobillal fényképezni az egész portált):

Gáz.

The Retronaut

Kérem szépen, ez a hely egy gyöngyszem.

Képek a múltból és a múltról, hétköznapokról és történelmi eseményekről, ismert és ismeretlen emberekről, a mindennapjainkról.

Elsősorban nem európai a merítés.

Olyan weboldal, ahol az erre fogékonyak órákig el tudnak kóborolni.

Képes fluxuskondenzátor, mindenkinek:

THE RETRONAUT

el-Múlt-kor

Csempének támasztott homlokkal állok a tus alatt. A forró víz égeti a bőrömet, mégsem nyúlok enyhülésért. Lustán, kielégült macska módra nyújtózkodom, egészen addig, míg meg nem legyint a cinizmus. Menetrendszerűen érkezik, cirka fél órával orgazmus után.
A rohadék.
Próbálom elhessenteni a kondicionálásom, mely szerint egy rendes nőnek, depláne egy anyukának nem illik idegen férfiakkal hajnalhasadtáig kamatyolni.
- Ki nem szarja le - dörmögöm az orrom elé kiábrándultan.
Törülközőbe csavarom magam, majd halkan visszaosonok a szobába a holmimért. Komótosan öltözködöm... az idegen férfiak elnyúlva fekszenek az ágyon. Az egyik horkol, a másik szőke. Amikor bekapcsolom a melltartóm, megmoccan a horkolós. Megdermedek a mozdulat közepén.
Utálok búcsúzkodni.
Belebújok a farmeromba, felkapom a pólómat... összeakad a tekintetünk.
Az övé kérdő, az enyém... úgy sejtem elutasító.
Szemöldöke a magasba szökik, én csak megrázom a fejem, és vállat vonok.
Biccent, hasra fordul, horkol tovább.
Behúzom magam mögött az ajtót.
Csupán a felvonó halk surrogása hallatszik, de még ez is szinte beleüvölt zsibbadt agyamba. Betámolygok a fülkébe, kitapogatom a legalsó gombot. Zökkenéssel indul el a lift, a maradék piával az önutálat is felkéredzkedik. Fegyelmezem a gyomrom.... nem dobom ki a taccsot. Megérdemlem.
A hajnal esőszaga belemarkol a tüdőmbe, az éjszaka folyamán elszívott két doboznyi kátrány egyszerre akar kirobbanni belőlem. Öklendezve támaszkodom a falnak, két tenyeremet horzsolja a panelmorzsa. A ruhámnak cigaretta, pia és pasi szaga van; baromira nem segít leküzdeni a hányingert.
A farzsebemhez nyúlok, elindulok.
Halkan sercen az öngyújtó, életre kelti a cigit. Lassan szívom le az első slukkot... hátradöntött fejjel megállok az esőben; a megtisztulás illúziója kerülget.
Már-már könnyűnek érzem magam.
Úgy tűnhet mosolygok, de ez csupán az optikai tuning.
Áldom az esőt az alibiért.

egy Alkoholistaféregnyulvány esete a majdnemmel

... ha már Bill-nél ilyen multikulti-ego-blog kezdemény van kialakulóban, akkor én is szellemi magömlök nektek egy kis szösszenetet... a címben jelzett tárgyban...  egyébként is... ezt az agyi váladékot sehova máshova nem tudnám beszuszakolni, még talán ide, Charles Bukowski - Vlagyimir Szemjonovics Viszockij hivatalos magyar oldalára sem illik... úgyhogy előre is elnézést kérek (lófaszt! ha nem tetszik, akkor majd törlöd Bill)...

szóval drága édesanyám ma így szólt hozzám, miközben bagóztam az erkélyén :-)
- sovány vagy fiam, úgy le vagy fogyva...
- persze anci, hiszen tudod, vagy három hónapja "diétázom"...

Hm, igen fogytál... elkezdtél morfondírozni, hogy milyen jól érzed most magad, hiszen véged van (de tényleg véged)... Tudod, nagyjából 1997 táján ért egy kisebb fajta trauma, legalább is te annak vélted (ne menjünk bele, mert elkanyarodunk a barátságos alkohol világától, a rendkívül barátságtalan méretes pinák felé)... nagyon nem voltál lelkileg jól, mert bár már az óvodában is okádék volt a jeled, mármint morbid állati mivoltod nem póz, de sajnos nem jelentett eredendő gátlástalanságot és erkölcsi elposványosodást részedről ahhoz, hogy... szóval valamilyen szintű lélekszimulációval még egy ilyen hozzád hasonló véglény is rendelkezik... Tehát nem voltál jól? Faszt picibaba... ez neked mocskosul fájt ... mi következett ebből te gyopár? Az, hogy miden létező vendéglátóipari egység közös jellemzője (városunkban akkor 70-et tartottál számon), hogy mindig van ismerős arc... (na jó hát arcoknak nehezen nevezhetőek ezek a zöldesre sárgásra rücskösre és vörösre püffedt torzulások, amik nyakon vannak hordva) akik a betérő kezdő féregnyúlványt, azaz téged kis barátom, azonnal felismerve (akkor már három éve ittál masszívan) hajlandóak voltak valamit fizetni neked... Minél nagyobb volt a "pálya" annál feljebb emelkedtek az ujjak a pult polcain... (gyk. a felső polc a töményeké) így lassan kikötöttél a "vodka, ami temetőbe viszki"-nél és kezdődött a visszahívós játékos. Na meg hát túlzsúfolt szórakozóhelyen saját üveg töménnyel a kézben bolyongani mások szemében baszott nagy tett... "figye má, ott jön az a köcsög, te az egy állat..." te meg ugye nem tehettél mást, mert hiányzott már az a kibaszott szesz és ha már a kezedben van hát muszáj vagy betúrni az arcodba, hogy jól beleázzon a kibaszott agyad... Repültek a napok, a hetek, a hónapok, az évek... sok utólag nehezen indokolható korszakon mentél keresztül (kár lenne ebbe is mélyen belemenni, emberileg egy szar vagy, egy gyenge senkiházi szar, aki képtelen elviselni, hogy ha a karjában hal meg valakije...), közös jellemzője volt ezeknek az éveknek az, hogy mocskos sok töményt zabáltál meg... egyre többet és többet... Egy idő után gyakorlatilag megszűnt számodra a berúgás fogalma, másfél liter tömény öt-hat óra alatt, az teljesen normális neked... Ha jól emlékszem hatvannál untad meg az üvegek gyűjtését és kétszáznál a számolást... de az évek ugye múlnak luzerkém, sacc hatszáz üveg tömény, egy lakás árát ittad el bazdmeeeg... Akkor voltál te részeg, ha a nyomorult szánalmas életem miden problémája egyetlen öklömnyi fekete ponttá sűrűsödött össze, melyen az a felirat díszelgett "minek élsz még te szar?" Lebegett a szemed előtt és visítottál kínodban, és ezen szerinted el tudtad magad bőgni? Lófaszt, mondom szar alak vagy, inkább letoltad a gatyád és megmutattam a nagyérdeműnek a nyeszlett korpás segged... utálsz te mindent, ami él és mozog, udvariasan és képmutatóan sznobériának nevezed őket, még ha nem is azok, pedig egyszerűen csak egy mizantróp megkeseredett szar vagy aki gyáva beleverni a gennyes képükbe... úgy általában az emberek szagát is gyűlölöd, meg az önző kis hangjukat, különben se nézzen téged senki, nem vagy te tv bazdmeeeg... ezért gyakran rogyott a gatyád a térdedre! Ezt az önkifejezés egy formájának tartod, azt hiszed kurva vicces vagy, mi? ...érdekes, hogy ezért soha nem csapták szét azt a disznó fejed.... Azt hiszem kétszer sikerült olyan szintű véralkohol szintet összeszedned, hogy néhány óra kiesett az elcseszett életedből... amúgy ez is csak a nyavalyás ufók (a betűszó jelentése u.ndorító f.ickó.) aljas nemtelen támadása volt ellened, amikor elraboltak magukkal a mirnix-dirnix bolygóra... persze análisan soha nem inzultáltak, pedig rád fért volna! Nem érted? Mondom basszon seggbe egy taliga apró majom! Ja hogy hánynod kell tőlem is? Persze, az neked bármikor megy, hiszen a világot úgy sem tartod túl gusztusosnak, akár most is szívesen ide hánysz nekünk, ha van rá igény... de amúgy alapvetően az van, annyira nem vagy gazdag, hogy hányjál is, mondom csimbók szar vagy... de versenyezzünk csak töményben, aki megfekszik, az fizet. Na! Na? Te kis barátom ülsz fölöttem, iszol tovább és röhögsz rajtam, amíg én kifekszem a picsába, és összerondítom magam... ez van picibaba.

Na szóval amióta megöregedtél, azóta csak pénteken vagy lefolyócső, de ez korszak függő nálad, van hogy naponta... tényleg egyszer egyik kollégád panaszkodott, hogy nem ihat töményet, mert neki két és félszeres a májfunkciója... Nyihaha iszonyú kispályásnak tituláltad, úgy öt éve mondta neked az orvos a vérvétel után, hogy kezdjél valamit a négyszeres májfunkcióddal, mert meg fogsz dögleni...

Szóval öregem, szar vagy, már nem jársz el sehova, a sarki vietnami boltos nem kérdezi meg, hogy "buli lez? a öt üegt ebbő? öteze dajabja, de neke háomeze dajabja, ha viszi mid öt, ocsó" csak adja a szatyorba amit szokott... amikor másnap annyira fáj a beled, hogy majd megdöglesz tőle... amikor rádöbbensz arra, hogy az elmúlt fél éved folyamatos epegörcs volta kibaszott szittyó miatt és a reggeli kávéd után kifugázod a csempét zöldes sárgás cuccal, ami úgy habzik mint a szóda... na itt van véged pici baba, most már tényleg szar vagy... csak a tömény szesz puffasztott.

- mit szeretnél szülinapodra fiam?

- viszkit ne vegyél anci... három hónapja "diétázom"...

A testvérek két alapszabálya, avagy nosztalgiavasárnap a Duna-parton

Amikor én még kislány voltam, a Józsefvárosban laktunk, a Práter utcában. Nagyonnagyonsokan, nagyonnagyonkevés négyzetméteren.

Aztán kinőtt a földből a békásmegyeri lakótelep, és 1979-ben odaköltöztek a szüleim. Engem is vittek magukkal, meg a nagyobbik hugomat is, én meg a sárga, kopott plüsskutyusomat. Akkor úgy gondoltam, hogy a hugomat nyugodtan ott hagyhattuk volna a práteri kecóban a nagyanyámnál.

Szóval felmentünk lifttel az ötödik emeletre, és apa kinyitotta az ajtót, és festékszag volt, meg friss tapéta, és bubori linóleum. Én úgy sejtettem, hogy valami gigantikus atomvakond lakhat a melegburkolat alatt, és azér' olyan puplis a rondaszürke leulinóm, és emlékszem, néha el is pottyant benne a hugom, amikor áttotyogott az egyik szobából a másikba. Mármint nem az atomvakondban, hanem a bubori puplikban.

Jó alaposan körbebukfenceztem a padlószőnyeget, megtapostam a buborikat vakondirtás címén, aztán saját szobám született, aztán rá alig egy évre még egy hugom... és a kis nyamvadéknak rögtön lett saját szobája, konkrétan pont az, amire nekem öt és fél évet kellett várnom.

Ahogy a hugaim nőttek, úgy lettek egyre kisebbek a szobák, sőt félszobák, mer' ez a rendes ingatlanos megnevezésük. Amikor a nagyobbik hugom majdnem akkora lett, mint én próbáltam ütni a fejét, hátha összébb megy egy picit, de nem jártam sikerrel. Amikor óvis lett egy telepi pingpong-asztallal verette szét a fejét, és ő lett a zen-záció, mert összekapcsozták a koponyáját, ő meg közben csak nézett ki a fejéből, és nem sírt... a hülye pingpongasztal igazán jobban hókon nyomhatta volna... akkor talán nem nőtt volna tovább. 

De nőtt. 

Nagyobb lett nálam. 

Ő ötéves volt, én meg hét. A pisis óvodás fél fejjel magasabb volt nálam, pedig én már olvasni is tudtam... Galaktikát a pad alatt.

Ja, és közben a másik hugom is megnőtt. Először nem nagyon, de aztán igen. De szerencsére én erősebb voltam, és néha elkaptam a lépcsőházban egy copfhuzigatás erejéig. Persze mindig beárult a faternak...

Aztán egyszer később, amikor én már harmadikos voltam, a nagyobbik hugom meg elsős, a kisebbik meg bölcsis, de még nem lépett a hajhuzigatáshoz megfelelő méretcsoportba, elkapott minket egy lakótelepi vagány. Olyan tízévesforma fiú.

Bántotta a hugomat. A pelenkásat.

A tesómat.

A rohadék szarházi!

Az én tesómat!

Elpattant bennem valami...biztos, hogy elpattant, mert nagyon fájt, és még kiabálni se tudtam, mert a torkomba is gombóc nőtt.

Jól belemarkoltam az orrába, és alaposan meghuzigáltam, meg azt hiszem megütöttem picit a szemét is. Nem igazán volt ideje revanson törni a fejét, mert a másik hugom, az elsős, beleharapott a fenekébe... konkrétan összeszorított állkapoccsal lógott a nagyfiú seggén.

A pisis hugom ült az járdán és torkaszakadtából üvöltött, de nem hagytam elterelni a figyelmemet, vehemensen ütögettem a srác orrát, meg a szemét, és bíztattam a tesóimat, hogy mindent bele. Ügyes agitátor voltam már akkor is, mert a pici hugom odanégykézlábazott hozzánk, és mindazösszes nyolc fogával rákattant a fiú vádlijára.

Győztünk.

Akkor léptettük életbe a tesók első számú szabályát:

Az én tesómat csak én üthetem.

A második szabályt akkor léptettük életbe, amikor eljátszottuk az időt a Büdi-pataknál. 

Apa nem szerette, ha a csatorna mellett ugráltunk, mert a büdös és habos vízben -ezért volt Büdi, az a patak, ami egyébként csatorna volt, azelőtt meg tényleg patak-, állítólag sok a baci.

Hát, mi nem számoltuk meg a bacikat, viszont én békát akartam fogni, ahhoz meg át kellett ugrani a Büdi-patakon, hogy a Lupa-sziget magasságában, az ártéri kiserdőben nekiállhassak a vadászatnak. A hugaim nem szerették a békákat, csak az ebihalakat, de mivel én vigyáztam rájuk, muszáj volt velem jönniük. Ígértem nekik ebihalat. Ja, és az ugrálás annyira megtetszett, hogy a nagyobbik hugommal úgy fél órán át csak ugráltunk a csatorna fölött. Aztán elindultunk békát fogni, de szinte rögtön vissza is kellett fordulnunk, mert ott felejtettük a hugunkat a csatorna másik oldalán

A szerencsétlen persze rögtön üvölteni kezdett, mert ő nem tudta átugrani a csatornát. Így visszaugrottunk érte, és  azon gondolkoztunk, hogyan vigyük át. Végül belemásztam a zagyvalékba, és felvettem a hátamra a kistesómat, és a nagyhugom meg levakarta a hátamról a másik oldalon. Hja, könnyű volt neki, ő ugorhatott.

Büdös lett a lábam, meg nyálkás is, és azt hiszem kakis -vagy valami más barnaságos-,  lett a tornacipőm, de a békafogás prioritása mellett minden más probléma eltörpült.

Na szóval, fél órát kutakodtam mire sikerült igazi varangyos békát fognom. A levelibéka nem számít, mert az helyes, és aranyos, de a varangyos, az nagy és csúnya és büdös is, szóval az az igazi nagy fogás.

Közben a pici hugom bepisilt... pedig elküldtem a bokorba, de a buggyant először a csalánosba guggolt le, szóval a második eresztést inkább a bugyijában rendezte el. Kénytelen voltam eldobni a békát, és megmosni a hugomat, mert csupa pisi lett. Akkoriban a Lupa szigetre a magas emberek át tudtak gyalogolni, annyira sekély volt a víz, meg tiszta is, le lehetett látni az aljára, és pici halak is voltak a vízben, meg nagyok is. Hát, ott mostam meg a pici hugom popsiját.

Aztán elindultunk haza, mert már nem csak pisilnünk kellett, de nem volt nálunk papírzsepi. Útközben megbeszéltük, hogy mit fogunk mondani... de a sztorink sajnos nem feküdt jól a szüleinknél... a picihugom pisis-vizes ruhája, meg az én büdös-barnás tornacsukám is leleplezhetett volna bennünket, de nem ez volt a fő probléma... a pisis nem tudta tartani a száját, elnyivákolta, hogy merre jártunk. Úgy panaszkodott, mintha ő nem velünk együtt túrta volna a dagonyát ebihalért... naszóval elraktak minket, és egy hét szobafogságot is kaptunk. 

Mi ketten.

A pisis bezzeg nem.

Aztán persze elkaptuk a lépcsőházban és jól elláttuk a baját, és belevertük azt a bizonyos második számú szabályt, miszerint:

Faternak egy szót se!

Később, amikor nagyobb nem lettem, csak idősebb, de viszont a hugaimmal ellentétben nekem már volt igazi cicim, egyre ritkábban bandáztunk együtt. Főleg, mert a nagyhugomnak akkora lett a lába, mint anyunak, és amikor anyu nem volt otthon fel-alá flangált anyu magassarkú cipőiben... végül kiegyeztünk döntetlenben. Én nem árultam be, hogy cipészkedik, ő meg elhallgatta, hogy én törtem el anyu félkosaras csipkemelltartójának a kapcsát. Elöl kapcsos kaloda volt, és a tükörben egész jól mutatott benne a cicim. 

Nőnek látszottam benne. 

Picinek, de nőnek.

Na szóval, riválisok voltunk ugyan a női fegyvertár dolgában, de általában megbeszéltük, hogy hol találkozunk, és mikor, aztán mindenki ment a maga útjára. Persze az egyezményes szöveg szerint én vigyáztam rájuk, de igazándiból elég vagányok voltak ahhoz, hogy el legyenek magukban. Néha persze összefutottunk itt-ott a telep különböző játszóterein, de inkább csak bunkeralapítási céllal, mint igazi tesós játszásból.

Én általában a Duna parton csavarogtam -amikor éppen nem kajakedzésen voltam-, először egyedül, aztán Tommal, aki a legjobb barátom volt. Tom rendes srác volt, csak ritkán nyalta meg az arcomat, és mindig visszahozta a fát, amit eldobtam neki, és csak egyszer harapott meg, amikor elvettem a szájából egy csontot, amit magának kapart ki az egyik dzsumbujban, viszont tök sokszor megvédett a nagyfiúktól, meg a mérges kutyáktól. Hálából mindig vettem neki fagyit, és amikor faterék dolgoztak, megengedtem, hogy a lábamnál aludjon az ágyamon, a szobámban, ami már nemcsak az én szobám volt, mert megnőttek a hugaim.

A Duna part lett az én birodalmam. Ismertem minden fát és bokrot, meg minden mutogatós bácsi területét a fáknál, meg a bokroknál, így el tudtam őket kerülni. Azt hiszem akkoriban szoktam le arról, hogy ha füttyentést hallok, odanézzek. Amikor Tom velem volt, akkor nem kellett kerülgetnem, és ha neadjisten füttyszó harsant... azóta sem láttam olyan gyorsan futni hosszúkabátos embereket. Tom istenesen megcincálta a kabátszárnyakat, ráadásul a csaholása odavonzotta a többi embert sétáltató kutyát is. A német vizslám eltörpült a rotweilerek, dobbermanok, dogok és ónémetjuhászok társaságában, ahogy lógó nyelvvel élvezve a hajtóvadászatot rohantak a préda után.

Egyidőben a nagyhugommal közös barátnőmmel és annak anyukájával és tesóival jártunk le napozni a partra, meg szürkületig tartó kanasztacsatákat vívni.

Ahogy kamaszodtam, egyre inkább csak Tom társaságára vágytam, mivel az emberi fiú, akit szerettem, nos, ő valaki mást szeretett, és csak Tomban bíztam meg, hogy nem fogja elpletykálni, hogy igazándiból nem is vagyok ám én olyan vidám, és nagypofájú, mert egyébként pont úgy bőgök és nyáladzok, mint más lányok.

Aztán elköltöztünk.

És megszületett a nagyobbik öcsém... majd a kisebbik öcsém.

És megint nem volt saját szobám.

És akkor szoktam rá a délegyházi tavakra... de ez már egy másik történet.

Tom már nagyon régen nincs velem, de még mindig ő számomra a barátság etalonja.

Tegnap volt körülbelül saccperkábé egészen pontosan húsz éve, hogy utoljára a békásmegyeri töltésen jártam, a Duna parton. ...és tegnap bejártam a régi séta rövidített verzióját.

...nem fogtam békát, de feküdtem a stégen

Ahogy a mell-ékelt ábra is mutatja, azóta szert tettem saját melltartóra.

A töltés, mintha összement volna -én megnőttem, de csak egy picit, mert már nemcsak a két hugom, de a két öcsém is magasabb nálam-, ellenben a fák óriásira nőttek, a régi kerítések mögött sitthegyek púplottak, az új kerítések mögött csilivili nyaralók, és puccos üdülők. Medencések.

...nem ugrottam át a Büdi-patakon, de láttam a Megyeri hidat... és inkább nem mentem el a Lupa-szigetig... hirtelen nem voltam kíváncsi, mivé változtatta a huszonegyedik század, azt a kedves kis szigetet, ahová nagyobb koromban átúsztam, míg a hugaim rapliztak a parton, mert nem tudtak úszni.

... és igen, amikor én még kislány voltam, úsztam a Dunában a Lupa szigetnél, mert a Büdi-pataknak nevezett csatorna felett még tiszta volt a víz, és láttam a meder alját, és voltak benne pici halak, meg nagyobbak is...

...bringások, kutyasétáltatók, kajakosok, kenusok, motorcsónakok, egymásba bódult szerelmesek, komótosan sétálgató idősebbek... a látvány ebből a szempontból mit sem változott a part látképe...

Andalogtam.

Emlékeztem.

Kamaszmód csókolóztam.

Szép nap volt.

Miért olvasunk könyvet?

1. Mert időviharba kerül az ember, kiesik a világ egy (legtöbbször nem is fontos) szelete;
2. Mert megindul a nyálfolyam, beszippant egy alternatív világ, leállnak bizonyos életfunkciók, regenerálódik a test;
3. Mert bár egy idő után kiesnek a történetek és a szereplők, de a könyv által keltett érzések, és tudás hosszú ideig megmaradnak a zsigereidben;
4. Mert kizárod a többi embert, ami felfrissíti a lelket;
5. Mert jó.

Hármaskönyvelés

Hallgassátok a Hármas könyvelést!

Már az 53. adásnál tart ez a péntekenként jelentkező irodalmi podcast. Hamar kialakul a függőség.

Az alábbi helyen érhető el:

http://harmaskonyveles.hu/

Három szimpatikus és felkészült ember allűrök nélküli beszélgetése könyvekről, szép-, és csúnya irodalomról, könyves hírekről, olvasmányélményekről.

Mostanában

Joseph Heller - Isten tudja
Heller zseni. Nincs még egy ilyen, vagyis hát hogyne lenne, Vonnegut az. És van még persze jó pár, ez le nem tagadható. Heller azonban olyan módon játszik a nyelvvel, és az eseményekkel, játszik Istennel, és az ember Istennel való kapcsolatával, ahogyan senki más nem. Az idős, halála előtt álló hiú, öntelt, esendő Dávid király története ez a múlttal, zsidósággal, az Úrral, és persze a Nőkkel, utánozhatatlan humorral.

Patrick DeWitt – Testvérlövészek

Főhőseink, a Sisters fivérek bérgyilkosok. Az öcs furcsa, teszetosza ember, rengeteg kétséggel, a báty időzített bomba. Mélyen keserű, vívódással teli történet ez - nevezhetjük a fivéreket a szó mindkét értelmében lelkiismeretes gyilkosoknak is. A vadnyugatnak nincs igazi szerepe, bármely korban működőképes a dolog, talán az aranyláz és a találmány ötlete miatt lett western-sztori.

Tana French – Menekülés

A Hallgatag erdő és a Halott hasonmás után az ír írónő ismét egy kiváló krimit tett le elénk – hál’Istennek. Szakított – nem tudom, hogy végleg, vagy ideiglenesen - a női nyomozó karakterével, talált nekünk egy új főhőst, Frank Mackey-t. Ismét egy tinédzserkori rejtély, ismét egy frappáns – bár azért kiszámítható - megoldás. French most is élve boncolgatja a szereplőit, a Mackey család és a Faithful Place egy-egy tanulmány.  Már megjelent az új krimije, Broken Harbor címmel, remélem, nemsokára magyarul is olvasható lesz.

Baráth Katalin – A borostyán hárfa

Igazi szórakoztató irodalom! Kedvelem a szereplőket, a jól megkomponált történetet, és a gazdagon megfestett kort, amibe Baráth Katalin helyezi a hőseit. Bővebben, a pár bejegyzéssel lejjebbi instant versben.

Kondor Vilmos – Budapest novemberben

A Gordon Zsigmond sorozat utolsó darabja. Sajnos. Ezúttal 1956 van a történet középpontjában, árnyalt képpel-, kevés pátosszal az ötvenhatos események iránt; és ismételten Gordon kemény, makacs hozzáállásával. Nem igazán krimi ez a könyv számomra, nekem legalábbis nem a legfontosabb volt a bűnügy ebben a kiváló bűnügyi történetben.

William Wharton – Büszkeség

Bővebben pár bejegyzéssel lejjebb.

Donald James – Jövendőmondó

Vadim nyomozó felesége eltűnik, a nyomozás jelentős földi-, és részben „transzcendentális” segítséggel zajlik. Kíváncsi lennék arra, mit mond Donald James könyvéről egy bennszülött orosz ember. Engem meggyőzött arról, hogy mélységeiben ismeri az orosz lelket és életet. Talán sok is volt Vadim töprengéséből, néha azt kívántam, bárcsak abszná tarkón az elkövetőt, bárki is az, mert ha nem teszi, nem fogok többé James könyvet a kezembe venni. A csavar a történetben kicsit erőltetett volt. De a könyv jó. Jöhet a következő, vagyis az előző rész, a Monstrum.

Jonas Jonasson – A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Történetünk főhőse, a százéves ember hihetetlen életutat tud maga mögött. Két történetszál fut egymás mellett, egyrészt távozása az öregek otthonából, az ebből fakadó elképesztő bonyodalmak sorával, másrészt múltjának történései, mely során - véletlenszerű események láncolataként - parolázik szinte minden nemzet karizmatikus vezetőivel. Finom humorral megírt könyv, ajánlott olvasmány.

Viking-post
vagy inkább ri-poszt?

Az imént óriási veszedelemből szabadultam.
Jövök ki a patikából (vitamin kellett a gyerekeknek), hát a bejárattól tíz lépésnyire három fogatlan, aszott, ötven kilós alkesz szidja egymást, de válogatott magyarsággal ám!
Annyira komikus volt a helyzet, hogy önkéntelenül is felnevettem.
Erre persze azonnal falkába tömörültek és a szószóló emígyen fakadá ki:
"-Mit röhögsz? Mi a faszt nézel??"
"-Pont azt." - jött azonnal az elmés válaszom.
Egy darabig csikorogtak a koponyákban a fogaskerekek, de miután sikerült végezniük az értelmezéssel, felsorakoztak, mintegy támadóállásban.
Ismét elröhintettem magam:
"-Ezt ti sem gondoljátok komolyan".

Egymásra néztek és odébb álltak, rólam meg szakadt a víz...:)

Sic transit gloria mundi...

Bölcsődés koromban kukásautó-sofőrként képzeltem el a jövőmet.

Óvodásként papírcsákó-hajtogató volt a szívem állás-álma.

Az általános iskolában már egyértelműen megmutatkozott a humán érdeklődésem, így egy rövid kisiklást követően - katonatiszti vágyak - már egyértelműen régész szerettem volna lenni. Annyi könyvet olvastam - nem mellesleg - össze már akkoriban is, hogy bányát lehetett volna velük rekeszteni.

Aztán jött a felsőben egy kék szemű, szőke hajú lány (nevezzük az egyszerűség kedvéért Bettinek, ugyanis ez volt a neve), aki a helyi Közgazdasági Szakközépiskolába felvételizett. Ez a kék szemű, szőke hajú Bethsabé mágnesként vonzott akkoriban. Annak ellenére esett így, hogy szerelmem viszonzatlan maradt; ugyanis gyáva voltam, mint az Oroszlán (az Ózból, amíg persze meg nem tudta, hogy tulajdonképpen bátor), és nem árultam el a nyálcsorgatáson kívül semmi jelét - az pedig a nagykönyv szerint nem a megfelelő módja a hatékony csajozásnak. 

Plátói szerelmem, Betti végül eme szakiskolának megfelelő felsőoktatási intézményt választott, hát oda mentem én is (persze, akkor már szintén csak az egyszerűség kedvéért, mert eme (betelje)sületlen szerelemnek hamar véget vetett az élet szeszélye). 

Mert mindig is megvolt a magam erős akarata, és emiatt hajlíthatatlanul követtem, és azóta is követem mások döntéseit.

Így nem lettem sem kukásautó-sofőr, sem régész, sem könyvtáros, sem franciaágy-tesztelő, sem más, ami az érdeklődési körömnek jobban megfelelt volna. Az álmok oda.

Az élet már csak ilyen, Babolcsai néni, nem egy habostorta! A munkám nem a hobbim, de történt már rosszabb is a világtörténelemben. 

Egy hír margójára

A hír itt olvasható.

Egy nő, és egy tehén az 5. század végéből. Különleges dolog, hiszen a harcosokkal (a férfiakkal, persze) együtt temették el (néha) a lovukat is.

De mi van, ha nem a nővel temették el a tehenet, hanem a tehénnel a nőt? 

Ugye?!

Ez a rejtély minimum egy novellát megérne. Valaki megírhatná.