Trenka Csaba Gábor - Egyenlítői magyar afrika

A közelmúltban jelent meg Trenka Csaba Gábor Egyenlítői Magyar Afrika című könyve (Agave 2010).

Korábban nem találkoztam Trenka nevével, regénye kellemes meglepetést okozott.

Alternatív történelmi regény, melyben a fasiszta hatalmak nyerték a II. világháborút, totalitárius rendszerük - sok-sok vidám és kevésbé vidám áthallással a kommunista (szocialista) rendszerrel - a világ számos részén működik. Ellenpontként ott van azonban az angolszász tömb (ezek szerint nem volt teljes a győzelem), rockzenéjével, modern technikájával, filmjeivel, működő világával...

Fülledt, fűszeres, nehéz levegő, vibráló fények, néger tam-tam dobok, tánc és ősi ritmusok festik alá Lajtai Gábor történetét.

Lajtai sorsát pici gyerekkorától kezdve követhetjük nyomon Hungarovillben, Egyenlítői Magyar Afrika fővárosában.

E gyarmaton a négerek (nem feketék, szerencsére) élnek a fehérek (sajátjuknak hitt) világában. Talán csak a már itt született fehér gyerekeknek van lehetőségük érteni és érezni ezt az új világot, a pórusaikon keresztül szívva Afrika semmi máshoz nem hasonlítható légkörét.

Gátlások nélküli cinikus felnőttként válik - átlátva működési mechanizmusát - a rendszer haszonélvezőjévé. Ismerős világ ez, melyből mind a szocializmus, mind a jelen vadkapitalizmusa visszaköszön. Végig szimpatizáltam a főhőssel, azonban nem a - sok esetben visszatetsző - tetteiből, hanem belső világából, monológjaiból ismerhető meg sajátos erkölcsi tartása.

Kitörni-, vagy maga sem tudja igazán, hogy mire vágyik, talán egy szebb, új, eszményi világra.

A kabuli és hungarovilli idősíkok között váltogatva ismerhetjük meg a tettei mögött rejlő mozgatórugókat. Elveszett szerelmek, barátok, rokonok szegélyezik a történetet...

A kabuli magyar kolónia-maradék delírium tremensén átsejlő új gyarmati magyar ország gyerekes képzete mellett kiábrándító sejteni (tudni?) azt, hogy sorsát nem kerülheti el, a szép új világot nem ő fogja megteremteni...

Cormac McCarthy - Az Út

Cormac McCarthy új, Az Út című könyvét (Magvető, 2010) ezúttal Totth Benedek fordította.

Apokaliptikus látomás, apa és fiának utazása a történet középpontja. Körülöttük hamu, füst, üszkös hullák, égő fák, sivárság és kilátástalanság. Csak sejthetjük hogy évekkel egy nukleáris katasztrófa után vagyunk. Nincsenek növények, nincsenek állatok. Folyamatosan hamu szitál az égből, a napot is eltakarja, csontig hatoló a hideg. Csak pár ember maradt, akik/melyek többnyire már nem érdemlik meg az Ember kifejezést.

A Nem vénnek való vidékből és a Véres délkörökből ismerős szikár írásmód, a központozás szinte teljes hiánya a - nem mindig szerencsés, néhol kifejezetten zavaró - kifejezőeszköze a pusztulásnak.

Idő nélküli kor, egymást felfaló embertelen emberek, hullák és a legyilkoltak koponyái szegélyezte utak. Ebben a világban apa és fia - nem ismerjük meg a nevüket, de a neveknek és a múltnak már nincs is jelentősége - utaznak dél felé, mely irány jelenti számukra a túlélést, az egyetlen célt, ami a szemük előtt lebeg... Ez a cél is talmi, az apa tudja, hogy ott sem várhat rájuk jobb élet, nincs már remény. Menni, haladni kell a túléléshez, az egy helyben maradás - a hideg, az élelem hiánya - a biztos halált jelentené számukra.

Az emlékeik elhalványodtak, az időnek nincs már jelentősége. Az egész világot jelentik egymás számára. Nincs másuk, csak az emberségük, ők a jók, a tűz hordozói. Ez a félmondat - mely már csak a fiú számára bír jelentőséggel - határozza meg a jellemét. Mégis él még az emberség az emberi fajban, ha csak szikrájában is...

A készleteik fogyóban, az apa egyetlen célja a fia túlélése. Öl, és akár meghal érte ha szükséges. Két golyó van a pisztolyában. Már a történet elején sejthető, hogy az apa e két golyót már nem az ellenségeiknek tartogatja, ez a végső menedék. De lesz-e elegendő ereje meghúzni a ravaszt, ha szükséges?

McCarthy szinte valamennyi műve apokaliptikus látomás, más és más díszletekkel. Az Út közöttük a legerőteljesebb. A Véres délkörök világa talán hasonlóan embertelen, az amerikai álmot, a western-hősök mítoszát foszlatja szét. Szereplői csak sodródnak, célok nélkül, egyben a végletekig kegyetlenek, talán életben akarnak maradni, talán nem, nincs igazán jelentősége. Rossz szájízzel olvastam végig, öncélúan kegyetlennek tartottam a könyvet.

Az Út más.

A könyv vége azt szimbolizálta, hogy van remény, bár nem tudom, hogy mi végre…

Már régen volt rám könyv ilyen hatással… Mélyen megrendített. Újraértékelésre késztetett, a lényeges és lényegtelen szétválasztására. Reggel a metrón néztem az embereket, és sajnos kevésről tudtam elképzelni, hogy emberek tudnának maradni egy ilyen világban...

Cserna-Szabó András - Puszibolt

Cserna-Szabó András írásai rejtett gombokat nyomogatnak az emberben.

Au úr (étteremtulajdonos, hölgyfodrász, korábbi teniszbajnok), Móricz Móric (hát mi más lehet ilyen névvel, mint író, persze megcsömörlött), Hullám Rodrigó (zugfestő), Szignál Három (lángosos) - és még sokan mások - felejthetetlen karakterek, Cserna-Szabó féktelen képzelete benépesít egy egész kisvárost.

Vajon melyikük figurája mögött lapul valós személy? Vajon honnan rántja őket elő?

Vidéki polgárok, kispolgárok, fura kéz- és/vagy lábnélküli lények laza novellafüzérben összefűzve, többször is kikandikálva ugyanabból a kalapból... Groteszk, csavaros történetek, végtelen humorral megspékelve.

De mi is az a Puszibolt? A felületes szemlélő kuplerájra asszociálhat, de a Puszibolt nem más mint maga a Boldogság! Csak egy igazi téma van, Férfi és Nő kapcsolata, viszonya és iszonya, ez határoz meg mindent az életben.

Utoljára a Biff evangéliumán vihogtam ennyit a metrón.

Cserna-Szabó András: Puszibolt, Magvető Kiadó, 2008.

(Ajánlott még a Mérgezett hajtűk, Levin körút és a Félelem és reszketés Nagyhályogon. Sajnos a Fél négy és a Fél hét című novelláskötetei egyelőre - számomra - fellelhetetlenek...)